Lehet-e e vetélytársa egy, a települése élén népszerűvé váló polgármester-típusú politikus, a nagy pártok „boszorkánykonyháiban” kifőzött vezetőknek? Nem vitás: jó lenne, ha ezen a téren is követnénk a nyugat-európai, illetve észak-amerikai példát, mert ez arra utalna, hogy a demokratikus hagyományok megerősödtek Magyarországon.
A legnagyobb magyar ellenzéki párt, miután októberben nagy fölénnyel megnyerte a helyhatósági választásokat szemmel látható fordulatot vett az „alulról építkező” politizálás felé. Erős önkormányzati bástyák kerültek az ellenzék kezére Budapesten, továbbá a megyei közgyűlésekben. A megyeszékhelyek közül nemcsak Debrecen, Kaposvár, hanem Szolnok, Eger, Salgótarján és Győr élére is fideszes polgármester került. Ez utóbbi városban rendezték meg a Fidesz rendkívüli kongresszusát, ahol a párt elnöke, Orbán Viktor beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy „fideszes önkormányzati vezetőknek minden helyi erő bevonásával meg kell szervezniük a reformokat”. Nekik, a polgármestereknek kell előkészíteniük a Gyurcsány kormány politikáját felülbíráló népszavazást is, azaz helyi bázisuk támogatásával alulról kell nyomást gyakorolniuk az ország vezetésére.
Van-e esélye az ellenzéknek, hogy a „szabadság kis köreire” támaszkodva, kétségbe vonja a kormány, illetve a miniszterelnök legitimitását? Elképzelhető-e, hogy a 2010-es választásokra már az erős helyi bázissal rendelkező, eredményes polgármesterként működő politikusok vezetésével - a győzelem reményében - készüljön fel a Fidesz?
E kérdések megválaszolása előtt érdemes kissé eltűnődni azon, milyen forrásai is vannak a legitimitásak. Ezt a kérdést Gugliemo Ferrero 1942-ben megjelent A hatalom című könyvében alaposan körül járta. A két világháború között Svájcban tanító antifasiszta olasz jogfilozófus, aki Bibó István professzora volt Genfben, négy elvet különböztet meg a történelemben, melyre a hatalmat gyakorlók a legitimitásukat alapozták: a választóit, az öröklődésit, az arisztokratikus-monarchikust és a demokratikust. De mint írja, ezek az elvek soha nem jelentkeztek „vegytisztán”, így mindig keveredtek, küzdöttek, vagy éppen együttműködtek egymással.
A választói elvet nem csak a demokráciák alkalmazták, hiszen sok monarchiában, vagy a katolikus egyházban is választással jutnak a legfőbb hatalom birtokába azok, akiket a kijelölt testület erre méltónak talál. A modern demokratikus tömegpártok csúcsain meghozott döntést a tömegek vagy jóváhagyják, vagy pedig nem: ilyen értelemben joggal állíthatjuk, a mai magyar miniszterelnök, illetve az ellenzék vezérét a társadalom a legalitás princípiumai szerint csak utólag legitimálta, az viszont legalábbis erősen kétséges, hogy a pártjukon belüli karrierjük (vagyis az a folyamat, ameddig egy szűk körű választás során miniszterjelöltté és pártvezérré emelkedtek) is megfelelt-e ugyanezeknek a kritériumoknak.
Gyurcsány Ferenc a „gondviselés embereként” tűnt fel a lassan válságba került MSZP-ben a 2002-es választások után, s egy viharos, zárt körű pártvezetőségi döntés nyomán foglalhatta el a választásokon győztes, de előzőleg hasonlóképpen felülről kiválasztott Medgyessy miniszterelnöki székét. Orbán persze jóval előbb tűnt fel az országos politika színpadán, s a kis ellenzéki pártot, melynek élére került, másokkal együtt ő alapította. Később azonban ő is a „gondviselés emberének” imázsát öltötte magára.
De a „bázisdemokrácia” elvének alkalmazása csak távolról tűnik ideálisnak. Elég, ha még két mondat erejéig idézzük Ferrerot: „A nép megtanítása szuverenitásának gyakorlására úgy lesz egyre nehezebb, ahogy egyre szélesebb rétegeket érint. Az emberi tömegek passzívabbak, sokkal inkább önmagukkal foglalkoznak, annak arányában, ahogy létszámuk növekszik; és a szuverén nép minél passzívabb, annál nehezebb a kisebbség számára, amely megadta ennek a népnek a hatalmat, hogy kirázza a semmittevésből, és aktív szuverént, aktív uralkodót faragjon belőle.”
Sokan felvetik, hogy a 2010-es országgyűlési választásokon a legnagyobb ellenzéki pártnak miniszterelnök jelöltként az Orbán Viktorral egykorú, Debrecen 1998 óta folyamatosan újraválasztott fideszes polgármesterét, Kósa Lajost kellene indítani, természetesen a jelenlegi elnök jóváhagyásával.
Vásáry a szélsőségesek útjában volt
A tiszántúli város egyébként mindig kiemelkedő szerepet játszott a magyar történelemben, 1849-ben és 1944-ben is. 1928 és 1935 között kiváló, népszerű polgármester irányította a kálvinista Rómát: Vásáry István. Vásárynak minden adottsága meglett volna ahhoz, hogy a második világháború után olyan szerepet töltsön be a Magyarország újjáépítésében és a demokrácia stabilizálásában, mint Németországban Konrád Adenauer, aki Hitler hatalomra jutása előtt Köln polgármestere volt, és a győztes nyugati hatalmak felkérésére vállalta a jelölést a kancellári posztra.
Csakhogy Magyarországon a „gondviselés emberének” szerepében fellépő politikusok mindig féltékenyen szemlélték a politizáló polgármestereket. Ez történt a konzervatív szabadelvű Vásáryval is, hiába ért el látványos eredményeket a városban, szanálta a gazdaságot, sikerült befejeznie az egyetemi építkezéseket, hiába virágoztatta fel a helyi kultúrát és a sportot, törődött a szociálisan rászorulókkal.
Patrónusának, Bethlen Istvánnak bukása után a rivális, Gömbös Gyula miniszterelnök úgy döntött, eltávolítja Vásáryt a város éléről. Korrupcióval vádolták a családja haszonbérletének nyújtott városi kölcsön kapcsán, helyi és országos sajtóhadjárat indult ellene, melyben vezető szerepet vitt a Sajtókamara későbbi elnöke, a Függetlenség főszerkesztője, Kolozsváry Borcsa Mihály. A diákok felülről irányított bajtársi egyesületei röplapokon követelték, hogy „meg kell szabadítani a várost a szabadkőműves, zsidóbarát polgármestertől, és panamista társaitól”.
Bár a lefolytatott belügyminisztériumi vizsgálat nem igazolta a Vásáry ellen hozott vádakat, Kozma Miklós belügyminiszter felfüggesztette állásából, és nyugdíjba kényszerítette. Ezután a változatlanul nagy népszerűségnek örvendő Vásáry belépett a Független Kisgazdapártba, és Debrecenben élte át a második világháborút. A Vörös Hadsereg parancsnokai a város elfoglalása után őt kérték fel, hogy legyen ideiglenes polgármester. És amikor Moszkvában úgy döntöttek, hogy alakuljon meg az Ideiglenes Kormány, annak első ülését Vásáry nyitotta meg, akit egyben kineveztek az új kormány pénzügyminiszterévé.
De Vásáry népszerűsége és tisztessége terhes volt a kommunistáknak, sőt, Tildy Zoltán és Nagy Ferenc is vetélytársnak tartotta. Ezért 1945 július 12-én lemondatták miniszteri tisztségéről, majd 1946 márciusában Sulyok Dezsővel együtt ő is egyike lett az eltávolított „kisgazdapárti összeesküvőknek”. Bár 1947 augusztusában még mandátumot szerzett a Magyar Függetlenségi Párt színeiben, de ettől választás után megfosztották, aztán elvették a miniszteri nyugdíját, végül a lakását is. Koldus szegényen, de egyenes gerinccel halt meg 1955 augusztusában.
Bízzunk benne, hogy egyetlen polgármester-politikusra sem vár az övéhez hasonló sors Magyarországon. De ne legyenek illúziónk: a politikai ellenfél mindig kész lejárató hadjáratokra – ezeknek Kósa Lajos már többször volt a célpontja. Kivédésük nem könnyű- perekkel, cáfolatokkal Vásáry is hiába próbálkozott annak idején. Ha egy társadalomnak válsággal kell szembenéznie, mindig megvan az igény a „gondviselés emberére”, akiről lepereg a mégoly jogos kritika is. S kitudja, hogy 2010-ben nem érzik-e úgy a magyar választók, hogy újra megváltóra van szükségük?
Pelle János
(hvg.hu)