Elnök vagy király?

Hogy az elnök nem tud eleget tenni az alkotmány előírásának, amely szerint "kifejezi a nemzet egységét" (azaz nem foglal állást a kormány és az ellenzék harcaiban, tehát "pártok fölött" áll), az ma már nyilvánvaló, ezúttal nem is ezt teszem szóvá. Hanem azt, hogy mintha nem a pártok fölött, de velük szemben állna. Figyeljük csak, hogyan csúszott át a parlamenti évadnyitón az árnyalt fogalmazás egyoldalú kizárólagosságba: "Magától értetődik, hogy egy politikai párt... a magasabb szempontokat, az alkotmányos és erkölcsi értékeket pártpolitikai érdekeivel együtt, azoktól... elválaszthatatlanul képviseli. A legjobb célért sem cselekedhet másként, mint a pártpolitikai szféra törvényei szerint, lépései politikai hasznát és kárát mérlegelve. A pártok működésének, számításaiknak és eszközeiknek ez a világa azonban a köztársasági elnöktől idegen... Ezért politikai pártok indíttatására, még kevésbé felszólítására, sosem szólaltam meg, sosem cselekedtem, és nem is fogok."

E szembenállás néhol persze indokolt: ott, ahová illetéktelenül hatoltak be a pártok, s szereztek jogosítványokat. Mikor az elnök visszaveszi tőlük az elődei által helytelenül átengedett jelölési jogot a legfőbb ügyész vagy az országgyűlési biztosok megválasztásánál, akkor az alkotmánynak megfelelően jár el. Ám ha a saját identitását, sőt legitimitását is a pártokkal szemben fogalmazza meg, úgy szembekerül az (őrzésére bízott) alkotmányos renddel. A működése második évfordulóján adott tévéinterjúban (A szólás szabadsága) például kijelentette: "akit nem pártok ültetnek ebbe a székbe... annak számolnia kell azzal, hogy ezentúl voltaképpen az emberekre számíthat... hogy megértik a törekvéseit".

A pártokat az ilyen fölfogás szembeállítja "az emberekkel": a néppel. Ez populista tempó: a parlamentáris gondolkodástól idegen. A parlamentáris rendszerben ugyanis a pártok a néptől kapnak fölhatalmazást - szemben az elnökkel, aki nem. Őt a parlamenti pártok választják. Sólyom László aligha hiheti, hogy őt mondjuk a Védegylet "ültette ebbe a székbe", a szóban forgó szervezet ugyanis egyetlen képviselővel sem rendelkezik az Országgyűlésben. (Az igazság az, hogy az elnök még csak nem is a parlamenti többségtől - a kétharmadosról szó se essék -, hanem a kisebbségtől kapott mandátumot, amelyet csak az SZDSZ távolmaradása tett többségivé. Arról szintén ne szóljunk, hogy a szavazás számos mozzanatában gyakorlatilag nem titkosan, hanem nyíltan folyt le: az alkotmány ellenére.)

Az elnök mégis úgy beszél, mintha a nép választotta volna. Az említett interjú azon kérdésére, hogy "az emberek" megértik-e a törekvéseit, így felel: "Nagyon remélem. Van egy csomó visszajelzésem, ami engem végül is eltölt sokszor lelkesedéssel... látom, hogy lassanként áttör az, amit én szeretnék, hogy tudniillik lehet másfajta politika is, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Hogy nem lehet, hogy mindent a pártoknak a logikája uraljon és ez a kettéosztottság, ami tönkreteszi a magyar társadalmat..."

Az utóbbiban van igazság, de ha az elnök a parlamenten kívül, a nép körében keresi a pártpolitikai kettéosztottság föloldását, akkor rossz útra téved. Legutóbb is a parlamentben kellett volna keresnie azáltal, hogy a saját beszéde s az arra adott válaszok után is bent marad az ülésteremben, meghallgatni a kormányfő beszédét s az arra adott válaszokat. Ez állott volna összhangban azokkal a "közös alapokkal", azokkal az "alkotmányos intézményekkel", amelyekről - egyébként nagyon szépen - beszélt. (Persze nem állt volna összhangban az ezeket elutasító Fidesz érdekeivel, mert így kínosabb lett volna kivonulniuk.)

Sólyom kezdettől kiemelte magát abból a parlamentáris térből, amelybe az alkotmány őt beléhelyezi - a szó szoros értelmében is. Megválasztása után az üléstermi patkóból - a miniszterelnök mellől - átrakatta székét a páholyba: a kormány és a képviselők feje fölé. Ám most, midőn élt a fölszólalás jogával, kiderült, hogy ez mennyire nincs összhangban a rendszerrel. A parlamenti beszéd lényege ugyanis az, hogy vitatérben zajlik. A parlament nem templom vagy tömeggyűlés, ahol kinyilatkoztatások hangzanak el, hanem olyan hely, ahol a beszédre válaszbeszéd, az érvre ellenérv felel. Sólyom a magáét a képviselőkkel szemben, a szónoki emelvényről mondta el, a válaszokat viszont már a helyén, a diplomatapáholyban hallgatta végig: a fél Ház háta mögött, az egész feje fölött. A fölszólalók jó része (ha nem akart kicsavart testtel beszélni) olyan valakihez volt kénytelen intézni szavait, aki kívül esett a látóterén...

A parlamentáris köztársaság elnöke - bár a nemzet egységét fejezi ki, s így bizonyos értelemben a pártok fölött áll - mégsem teljesen független a pártoktól. Főleg a kormánypártoktól nem, akiktől normális esetben mandátumot kap (még normálisabb esetben ellenzéki támogatással: kétharmaddal). Az államfő - ceremoniális és formális értelemben - a kormánypolitika "végrehajtója" is: az állam első közhivatalnoka. Aláírja a többség által hozott törvényeket, a nemzetközi szerződéseket, kinevezi és leváltja a kormány(fő) által jelölt, majd ellenjegyzett személyeket, és kitüntetéseket ad át a hasonlóan kiválasztottaknak. Sólyom László az utóbbit elhárítja, legalábbis az alacsonyabb rangúakat. Tán nem akarja aprópénzre váltani államfői tekintélyét, tán (mint az ülésteremben) nem kíván egy bizonyos szint alá ereszkedni - mindenesetre tény, hogy a Köztársasági Érdemkereszt fokozatait az ő elnöki ciklusa alatt rendre az előterjesztő miniszter adja át a díjazottaknak. Akik így - például az ipari miniszter esetében - egy (számukra esetleg nem kívánatos) politikai párt elnökétől kénytelenek átvenni a Magyar Köztársaság elismerését. Kínos. (A törvény szerint az elnök személyes megbízottja révén is átadhatja a kitüntetést, de a kormány minisztere mint az ő személyes megbízottja: ez még kínosabb...)

A legkínosabb azonban az, hogy a magyar parlamentáris köztársaság mostani elnökének láthatóan nemcsak a prezidenciális rendszerek államfői státusa lebeg a szeme előtt, de a monarcháké is. Az már korábban feltűnt, hogy habozás nélkül elutasít mindent, ami arra utal, hogy ő bármiben tévedett, netán hibázott volna, vagy akárcsak bizonytalan lenne valamiben. Saját szavai szerint: amiket a tavaly őszi válság idején mondott, azok vitán fölül álló, "jövőálló mondatok", ha csak "nem forgatják ki őket eredeti értelmükből". Az effajta öntudat persze még nem föltétlenül "királyi", az viszont már elgondolkodtató, ahogy Sólyom ismétlődően egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról: "az elnök". Ennél is kínosabb "a Sándor-palota" megszemélyesített formában való emlegetése (pl. "a Sándor-palota mindig kívül marad a napi politika irracionalitásán"), vagy a már idézett tévéinterjú efféle részlete: "Legutóbb a spanyol királlyal volt egy nagyon jó beszélgetésünk, pontosan arról, hogy egy hatalom nélküli elnök, egy hatalom nélküli király mit tehet? És ugye azt mondta a János Károly király, hát hogy tudja, harminc év kell ahhoz, hogy az emberek megértsék, hogy mit is akar a király... Harminc év. Hát ugye ő már ott tart".

Enyhén szólva nem helyeslem, ha a Magyar Köztársaság elnöke uralkodói mintán értelmezi a maga szerepkörét. Még kevésbé, ha a néppel történő összefonódáshoz a szakrális szféra is társul imigyen: "Nekem szubjektíve rengeteget adott ebben az évben az országjárás... tehát hogyha én fölkeresem Magyarország legértékesebb helyeit és elmegyek, ez majdnem olyan, mint mikor a pápa elment valahova, kiszállt a repülőből, megcsókolta a földet. Én meg elmegyek Hanságba, elmegyek Békés megyébe, de legközelebb elmegyek Aggtelekre, Zemplénre, Cserehátra a cigányokhoz. Nem csókolom meg a földet, de emberekkel találkozom... Ez egy óriási töltekezés."

Brrr! Ezek már egy olyan államfő szavai, aki kívül érzi magát a közélet többi választott szereplőjének világán, s csak az istenadta népnek és saját magának: a lelkiismeretének, az erkölcsi elveinek tartozik számadással. Aki megnyitja a parlament ülését, de akihez a reflexiók már nem érnek föl.

A Házban amúgy az elnökkel együtt megjelentek a köztársaság legfőbb közjogi méltóságai. Az Alkotmánybíróság elnöke, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a legfőbb ügyész és az országgyűlési biztosok. Csak az államfőre voltak kíváncsiak: a miniszterelnöki beszédre s a rá felelő parlamenti fölszólalásokra nem. Sólyom Lászlót követve fölálltak, és kivonultak ők is (akarva-akaratlanul szintén megkönnyítve a fideszes bojkott folytatását). A köztársaság - elnök által jelölt, ám parlament által választott - főtisztviselői. Úgy húztak ki a Házból az elnök után, mint valami királyi udvar. A főbíró, a hoppmester, a kamarás...

Uraim, álljon meg a menet: ez itt a Magyar Köztársaság!

Egyelőre.

Népszabadság • Debreczeni József   • 2007. szeptember 22