Felzárkózás: az euró bevezetésének programja

Természetesen egyetlen év rangsora nem sokat mond, de az a tény, hogy Magyarországot lassan már Lengyelország és Románia is megelőzi, történelmi fordulat. Ilyen az elmúlt kétszáz évben még sohasem fordult elő. Megállapítható tehát, hogy hazánk egy helyben topog, miközben lassan, de biztosan a hozzánk képest sokkal rosszabb helyzetből induló két, viszonylag nagy méretű közép-, illetve kelet-európai ország is kezdi lehagyni már.

A kormányfő azt találta mondani, hogy nem jó a világgazdaság leszakadó térségéhez tartozni. Ehhez csak annyit érdemes hozzátenni, hogy nem jó a „leszakadó” térségen belül a leginkább hanyatló ország polgárának lenni.

Vergődés és torzulás

A felzárkózás elmaradása és a leszakadás gyorsulása nem véletlen. Tizenöt éve uralkodik fölöttünk egy olyan felkészületlen, faragatlan és korrupt oligarchia, amely felszámolta a jogállamot, eltorzította a gazdaságot, százmilliárdokat pazarolt értelmetlen, soha meg nem térülő beruházásokra és veszteséges vállalatok folyamatos támogatására. Amelyik tudatosan fűti azt az inflációt, amivel a kegyenceknek és a megvezetett szavazóknak kiosztott fedezetlen jövedelem reálértékét a hazai államadósság még gyorsabb növekedésének megakadályozása, az államcsőd elkerülése végett rendre visszaveszi. Ennek a gyalázatos és korrupt mechanizmusnak a működéséről sokan sokat írtunk már e veretes hetilap hasábjain, ennek megismétlésére tehát nincs szükség. Amire szükség van, az annak felvázolása, hogyan lehet kikecmeregni ebből a rettenetes és sorsrontó, immár negyedszázados csapdából.

A gazdaságpolitikai feladat egyetlen mondatban összefoglalható: vissza kell térni az export által vezérelt, hatékony beruházások által fűtött, a hazai munka termelékenységét megnövelő, a külső és belső pénzügyi egyensúlyt megőrző gazdasági növekedés útjára. Amiről épp negyedszázada letértünk, amikor az Orbán-kormány 2001-ben a világgazdaság enyhe visszaesése nyomán büszkén meghirdette, majd elkezdte járni a fogyasztás által vezérelt, a költségvetési túlköltekezés által fűtött, a versenyképességet rontó, a külső és belső pénzügyi egyensúlyt aláásó mesterséges keresletbővítés végső soron gazdasági lassulást, torzulást és leszakadást eredményező útját.

A romlás virágai lassan elhervadnak. A magyarországi társadalom várja, reméli, talán most már akarja is a fordulatot. Legalábbis a többség, amelyik immár érzi és talán felismeri, hogy elvesztettünk egy újabb emberöltőt.

Lenne egy elég hatásos művelet, ami ugyan nem csodafegyver, de minden vonatkozásban előnyös és kívánatos: az euró bevezetése. Az euró eszköz, és nem cél. De olyan eszköz, ami széttöri a túlköltekezés-infláció ördögi körét, ezért hatékony eszköz arra, hogy a mindenki által óhajtott célt, a gazdaság növekedését végre elindítsuk, és felzárkózását belátható időn belül elérjük. Legyen ez az új program központi eleme, mert az euróövezeti csatlakozás követelményei szerencsésen egybeesnek a pénzügyi egyensúlyt megőrző, hosszabb távon tartós növekedés feltételeivel.

Elemi követelmények

Január elsején Bulgária csatlakozott az euróövezethez. Óriási vívmány ez az EU legszegényebb országa részéről, amelyik jóval elmarad a magyar–lengyel–román egy főre jutó jövedelemtől és életszínvonaltól. Vajon miért alakult ki az egyébként meglehetősen széthúzó bolgár politikai osztályban egység ebben a kérdésben? Azért, mert – a balti országok tapasztalata alapján – ebben látják Bulgária felzárkózásának egyik fontos biztosítékát.

A magyar oligarchia politikai vezérei azt hirdetik, hogy csak akkor lehet belépni az eurózónába, ha felzárkóztunk. Ennek a felfogásnak viszont éppen a fordítottja igaz: Magyarország csak akkor tud felzárkózni, ha – egyebek között – már tagja lesz az euró­öve­zetnek. Nincs olyan közgazdasági törvényszerűség, ami arra utalna, hogy valutaunió tagjának lenni bármi­féle hátránnyal jár. Ezzel szemben az előnyök számosak és kézzelfoghatóak.

Hazánk esetében a legfontosabb előny a túlköltekezés-infláció ördögi körének széttörése. Ha nincs saját, leértékelhető vagy leértékelődő nemzeti valuta, akkor a fedezetlen jövedelmek vásárlóereje hígításának egyik fontos eszköze, a valuta rendszeres értékvesztése többé nem jöhet számításba. Minden fedezetlen költségvetési támogatás és hitelezés olyan áremelkedést eredményez, aminek a reálértékét leértékeléssel már nem lehet visszavenni. Ilyenkor csak két lehetőség adódik. Ha a kormány folytatja a fedezetlen költekezést, akkor ezt kizárólag az államadósság növelésével teheti. Ennek előbb-utóbb kemény korlátja van, ami nemcsak az államcsőd rémét festi fel, hanem kizárja a tartós növekedést is. Ha viszont tartós növekedést kívánunk elérni, akkor nincs más hátra, mint a felelős költségvetési gazdálkodás.

Az euró bevezetéséhez meg kell felelni a maastrichti követelményeknek. A teljes államháztartás éves hiánya nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát. Az államadósság aránya a GDP-ben nem lehet több, mint 60 százalék, vagy a mutató tartósan csökkenő pályán kell legyen. Az infláció legfeljebb másfél százalékponttal haladhatja meg a három legkisebb inflációval bíró ország átlagát. A hosszú lejáratú kamatok pedig nem lehetnek nagyobbak, mint a három legalacsonyabb kamattal bíró országé plusz 2 százalékpont.

Ezek meglehetősen kemény követelmények. A hazai oligarchia gazdaságot tudatosan torzító gazdaságpolitikája miatt fényévekre vagyunk attól, hogy teljesítsük ezeket. Van azonban egy egészen kivételes lehetőség arra, hogy a szerkezeti reformok kritikus tömegével viszonylag gyorsan előállítsunk egy olyan helyzetet, amelyben a feltételeket mégis jelentősen megközelíthetjük.

A legfontosabb kiindulópont az, hogy valamiféle kemény ütéssel széttörjük a hazai gazdaságba mélyen beépült inflációs várakozásokat. Valami olyan elegáns megoldásra van szükség, ami hirtelen megállítja a hazai inflációt.

Van ilyen eljárás. Három pilléren nyugszik. Egyrészt le kell csökkenteni a hazai világbajnok forgalmiadó-határkulcsot 27 százalékról 22 százalékra. Öt százalékpontos csökkentés már érzékelhető árcsökkenést okozhat, feltéve ha a teljes fogyasztási keresletet szigorúan kézben tartjuk, és nem növeljük. Ez elérhető, elsősorban a fedezetlen támogatások azonnali leépítése révén. Ez a második pillér. El kell törölni minden olyan költségvetési támogatást, ami egyrészt eltorzítja a gazdaságot, másrészt életben tart veszteséges tevékenységeket, harmadrészt meggátolja a termelékenység növekedését. Mivel nálunk ezek az úgynevezett gazdasági támogatások a GDP csaknem 10 százalékára rúgnak, van mozgástér a forgalmi adó határkulcsának jelentős csökkentésével kieső tetemes állami bevétel érdemi ellentételezésére a százmilliárdokra rúgó torzító-pazarló kiadások teljes megszüntetésével. Ez a lépés egyúttal nagyságrenddel csökkentené a GDP állami újraelosztásának mértékét is, ami önmagában is erőteljes növekedést gátló tényező.

Harmadik pillér a szigorú pénzpolitika. Ez látszatra ma is szigorú, hiszen a jegybanki alapkamat tavaly nem változott, miközben az infláció némileg csökkent. De az alapkamat nem az egyetlen tényező. Az MNB rengeteg olyan különleges hitelt ad, ami egyrészt hosszú lejáratú, másrészt a kamata szinte semmi. A jegybank hosszú lejáratú refinanszírozási forrásokkal támogatja mindazokat az egyedi, ágazati tevékenységeket, amiket a kormány nem akar nyíltan költségvetési juttatásban részesíteni. (A hazai szaknyelv kvázi-fiskális hitelezésnek minősíti ezt.) Világos azonban, hogy nincs ingyenebéd. Ezek az olcsó hitelvonalak egyrészt ugyanúgy eltorzítják a gazdaságot, mint a közvetlen gazdasági célú költségvetési támogatások, másrészt jelentős veszteséget okoznak az MNB-nek. Márpedig a jegybank vesztesége ebben az esetben ugyanúgy fedezetlen kiadást tükröz, mint az államháztartás hiánya.

A jegybanki veszteség közgazdasági jelentését még szakembereknek is nehéz megérteni. Úgy tűnik föl, mintha ez érdektelen lenne, hiszen a jegybank mint mesterséges monopólium képes a semmiből korlátlanul pénzt teremteni, és így sohasem mehet csődbe. De lehet olyan helyzet is, hogy a jegybank jól végzi a dolgát, mégis veszteséges, mert például megvédi a hazai valutát a túlzott felértékelődéstől, aminek ára az, hogy sokat veszít a szaporodó és a hazai devizában mégis leértékelődő devizatartalékokon. Ilyen például a svájci jegybank. Nálunk azonban nem erről van szó. Az MNB vesztesége nem a forint felértékelődéséből származik, hanem az egyedi, kedvezményes hitelvonalak rendkívül alacsony hozamából, miközben a hazai jegybank fölöslegesen sokat fizet a kereskedelmi bankoknak a nála tartott betétekre. Ez a jegybanki veszteség egyértelműen a túlhitelezés és a gazdaság további torzításának jele, a jegybank által fűtött infláció tükörképe. Ha az MNB felhalmozott veszteségét nem feltétlenül szükséges is azonnal visszapótolni, az alacsony kamatozású refinanszírozási hitelekből származó jövőbeni veszteségnek viszont azonnal gátat kell vetni.

Ha sem a jegybank, sem az államháztartás nem lesz újabb fedezetlen kereslet forrása, akkor az áfa határkulcsának jelentős csökkentése érdemi hatást gyakorolhat az infláció csökkentésére. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a szigorú hitelezés kizárólag a valóban hitelképes vállalatokat emeli, akkor kialakul a fenntartható, tehát egyensúlyőrző növekedés minden feltétele. Eltűnik az államháztartás folyó hiánya, megáll az államadósság növekedése, csökkennek az államadósságra rakódó rendkívül magas kamatkiadások, ami azonnal teret enged társadalmilag hasznos közkiadások növelésének. Ráadásul, mint jeleztem, éppen ezek az euró bevezetésének követelményei.

Szerkezeti reformok

Felsorolom, csak távirati stílusban, hogy melyek azok a nélkülözhetetlen szerkezeti reformok, amikkel a magyar gazdaság növekedése megindítható, egyszersmind megfordítják a korrupt oligarchia által tizenhat éve tudatosan táplált gonosz irányzatot, a magyar társadalom szétszakadásának folyamatát.

Az áfa határkulcsának 5 pontos csökkentése módot ad a kedvezményes kulcsok egy részének emelésére. Egy teljesen nyitott kis országnak érdemes követni szomszédjai példáját (Ausztria, Szlovákia, Románia, Németország). Ezekben az országokban a kedvezményes kulcs 9–10 százalék között van.

A személyi jövedelemadó reformjánál a legfontosabb lépés a jómódú családokat egyre jobban támogató adókedvezmények teljes megszüntetése. A gyermekek után járó kedvezményeket ki kell venni az adórendszerből. Érvényesüljön végre az alkotmányos alapelv, hogy minden gyermek egyenlő.

Ennek ellentételezéséhez a családi pótlék érdemi emelésére van szükség. (Ennek összege 18 éve nem változott, reálértéke az eredeti töredékére zsugorodott.) Ha minden gyermek értéke azonos, akkor a gyermekek után azonos mértékű támogatás folyósítandó. A családi pótlék növelésének fedezete az szja-rendszerbe beépített összes kedvezmény megszüntetése. Az szja-ban át kell állni a többkulcsos, sávosan emelkedő megoldásra. Nincs olyan nyugati ország, ahol egykulcsos szja lenne, és ez nem véletlen. Ha egyetlen kulcs a kommunizmus bukása utáni „eredeti tőkefelhalmozás” időszakában indokolt volt is, egy emberöltő múltán ennek bizonyosan vége.

De a többkulcsos rendszer nem jelent mindenkinek adóteher-növekedést. Az induló kulcs lehet 10 százalékos, érvényes akár az első félmillió forintig. Ha a második félmilliót 20 százalékos kulccsal adóztatjuk, az azt jelenti, hogy egymillió forintos bruttó jövedelemig senkinek sem emelkedik az adóterhe. A foglalkoztatottak zömének pedig kifejezetten csökken az adóterhe.

Az egymillió fölötti jövedelmek adókulcsa viszont legyen 30 százalék. Ez duplája annak, amit eddig fizetni kellett, de a teljes jövedelemre jutó teher mértéke 2 millió forint bruttó jövedelemnél még mindig csak 22,5 százalék. Indokolt-e, hogy akinek 2 millió bruttója van, adózzon valamivel többet?

Az szja adóalapja megnövelendő. Bármelyik korosztály bármilyen forrásból származó jövedelme számítson bele az adó alapjába. Így minden torzítás megszűnik, ami igazságtalanná és követhetetlenné teszi az szja rendszerét. Ennek pedig egyszerűnek, stabilnak és méltányosnak kell lennie.

Helyre kell állítani a társadalombiztosítás pénzügyi egyensúlyát, mind az egészségügyben, mind pedig a nyugdíjrendszerben. Egyensúly nélkül a tb mint elkülönített állami alap ugyanis elveszti értelmét. Tehát vagy a tb-t kell megszüntetni, vagy a 13. havi nyugdíjat. Javaslom az utóbbit, hiszen egyrészt senki nem fizetett 13 havi járulékot, másrészt a tb jóval nagyobb érték, mint a 13. havi nyugdíj. Fel kell végre ismerni, hogy a tb nem szociális támogatás, hanem biztosítási rendszer. Az jogosult járadékra, aki járulékot fizetett. Olyan arányban, ahogy a többiekhez képest befizetett. De nem olyan mértékben. A nyugdíjak abszolút mértékét a tb-rendszerben az határozza meg, hogy a ma dolgozók az adott évben mennyit fizetnek be. Hosszabb távon bevezetendő a svéd modell, ahol éppen ez érvényesül.

A mai 13. havi nyugdíjjal felbruttósítandók a nyugdíjak. Ebből azonban csak minimális reáljövedelem-emelkedés származik, mert a nyugdíjakból el kell kezdeni egészségbiztosítási járulékot fizetni. Semmi nem indokolja, hogy az idősebbek, akik a legnagyobb mértékben veszik igénybe a gyógyító szolgáltatásokat, ne vállaljanak részt az ezt alátámasztó közteher viselésében. A modellként tekintett gazdag Ausztriában minden nyugdíjból levonnak 5,1 százalékot ezen a címen. Akarunk-e olyan jó minőségű egészségügyet, mint az osztrák? Annak bizony költsége van, amit így vagy úgy, de a társadalom fizet meg. Kérdés csak az, hogy ki és milyen arányban.

Az egészségügyben maradjon a társadalombiztosítás mint alapmodell. Változatlanul ez finanszírozná a háziorvosi alapellátást, viszont a járóbeteg szakellátásban és főleg a kórházi ellátásban el kell kezdeni a kötelező magán-társfinanszírozás fokozatos bevezetését. Van jó modell Nyugat-Európában. Megint az a kérdés, vajon akarunk-e belga–holland–francia–német minőségű gyógyítási szolgáltatásokat és az ezekhez hozzáférés egyenlőbb esélyét?

Az állami közoktatási intézmények kerüljenek a megerősített és összevont járási önkormányzatok tulajdonába és irányítása alá. Ezzel nagymértékben erősödhet az iskolák között abszolút kívánatos verseny, ami a jobb minőség egyik legfontosabb ösztönző ereje. Finanszírozási modell a fejkvóta, aminek alapja az szja-bevétel fele. Ezt létszámarányosan osztja vissza a központ az iskolafenntartó önkormányzatoknak. A területükön beszedett szja másik felét az önkormányzatok szociális, kulturális és sportcélokra kapják meg. A helyi infrastruktúra fejlesztését pedig alátámaszthatja az ingatlanadó.

A felsőoktatási intézményeknél fel kell számolni a rettenetes torzulást, hallatlan pazarlást és jelentős minőségromlást okozó KEKVA-modellt. Minden felsőoktatási intézményt újra akkreditálni kell, méghozzá elismert külföldi szakembereket alkalmazó bizottságok közreműködésével. Alapfokú képzést biztosító felsőoktatási intézményeink legyenek újra főiskolák. Alap-, mester- és doktori képzés csak a fennmaradó egyetemeken biztosítandó. A tanszabadság teljes helyreállítása mellett fokozott figyelem fordítandó az irányításra és a szigorú gazdálkodásra. Az állam minden intézménnyel hosszú távú és fix összegű finanszírozási szerződést köt (finn modell), amivel rögzíti a felvehető hallgatók létszámát és a fizikai infrastruktúra méretét. Ezen felül az állam finanszírozhat egyes oktatási és kutatási programokat.

Minden hallgató fizet a jelképesnél magasabb, de a képzési költségekhez képest alacsonyabb tandíjat. Nincsenek államilag finanszírozott férőhelyek. A szegény, de tehetséges diákok kapjanak magas ösztöndíjat, ami a tandíj kifizetése után szerény megélhetésre is elegendő. Nem a jómódú diák, hanem a szegény családból származó tehetséges diák esélyeit kell növelni. A tanszabadság helyreállítása a verseny, a finanszírozás többpilléres modellje a minőség növelését és az esélyek kiegyenlítését eredményezi.

Az egyházak hitéleti feladatait elsősorban tagjaik és híveik adományaiból kell finanszírozni. Ebben az esetben elhagyható az egyházak kategorizálása. Legyen minden egyház és felekezet egyenlő jogállású és élesen elválasztva az államtól. Közoktatási, gyógyítási, szociális intézményeik pontosan akkora normatív támogatásban részesüljenek, mint az államiak. Itt is legyen nemes verseny és jóval nagyobb esélyegyenlőség.

Ma a közbeszerzések a gazdaság torzításának, mértéktelen pazarlásnak és korrupciónak a melegágyai. Minden állami közbeszerzést titkosított, jeligés pályázat alapján kell meghirdetni és lebonyolítani, ahol a győzteseket neves külföldi szakembereket magában foglaló bizottság értékeli, a közbeszerzés kiírója csak a nyertesek közül választhat. Minden központi és önkormányzati fejlesztés közbeszerzésnek minősítendő. Az új államháztartási törvény a költségvetési intézményeknél mindenhol kötelezővé teszi a folyó és a tőkeköltségvetés világos és egyértelmű elválasztását.

Végül, de nem utolsósorban az EU-támogatások felhasználásában teljes áttekinthetőség érvényesüljön. A földalapú jövedelempótló támogatásokat kivéve minden más EU-forrás kizárólag a fizikai és a humán infrastruktúra fejlesztését szolgálja a folyó költségvetéstől egyértelműen elválasztott tőkeköltségvetésből származó, közbeszerzések nyomán kiutalt forrásokkal.

Sok előny, kevés hátrány

Még van néhány tucat fontos elem, amiről ez az írás terjedelmi okokból nem szólhat, de amelyek részét alkotják a reformok kritikus tömegének. A konkrét pontokat az érdeklődők megtalálják Az újjáépítés sarokkövei címet viselő sorozat önálló cikkeiben (ÉS, 2021. február 12., április 1., június 11., augusztus 19., október 22., december 22.). A 2022-es választás előtt megjelent 300 pont akkor jórészt visszhangtalan maradt, de tartalma azóta sem vesztett időszerűségéből. Az utolsó tanulmány éppen az euró bevezetésének előnyeit taglalta. Véleményem nem változott. Az euró nem csodaszer, de a felzárkózás legjobb eszköze.

A vázolt programnak három hallatlan előnye van. Egyrészt az, hogy minden elemében az adóterhek és a juttatások észszerű átrendezését tartalmazza, nem pedig megszorításokat. Noha ez utóbbiak nem feltétlenül az ördögtől valók, és adott esetben szükségesek lehetnek, de a mai magyarországi állami jövedelem-újraelosztás tizenhat évi szakmailag és erkölcsileg korrupt oligarchikus uralom után olyan mértékű torzítást és pazarlást tartalmaz, hogy ezek megszüntetésével óriási erőforrást lehet felszabadítani és átcsoportosítani. Másrészt minden változás hozzájárul a gazdaság és a termelékenység növekedéséhez, ami az euró bevezetését megkönnyíti, az önkényuralom által felhalmozott államadósság finanszírozási terhét jelentősen csökkenti. Harmadrészt az észszerű, szakszerű és a társadalomért vállalt felelősséget tükröző gazdaságpolitika és tisztakezű kormányzás helyreállíthatja azt a közbizalmat és hitelességet, ami további lendületet adhat a megtakarítások és a hatékony beruházások növekedésének, végső soron a felzárkózásnak.

Bokros Lajos

Élet és Irodalom(