Miért nem jó az osztrák példa a duzzasztók melletti érvelésben?

Kezdem a saját meggyőződésemmel, amelyen nem kívánok változtatni, bármennyi diplomás vízépítő is tisztel meg véleményével az oldalamon.

Teljes meggyőződéssel állítom, hogy habár egy duzzasztó lehet hasznos társadalmilag bizonyos helyeken, lehet gazdaságilag indokolt, sőt bizonyos helyzetekben akár szükséges is – ettől még ökológiai értelemben káros beavatkozás marad.

Egyszerűen külön kell választani a gazdasági hasznosságot és az ökológiai minősítést. Egy duzzasztó adhat energiát, javíthatja a hajózhatóságot, biztosíthat vízkivételt vagy megfelelő vízszintet, de közben megváltoztatja a folyó természetes működését: megszakítja a hosszirányú átjárhatóságot, módosítja az üledékszállítást, lelassítja az áramlást, átalakítja az élőhelyeket, megváltoztatja a vízhőmérsékleti és oxigénviszonyokat, és hatással van a folyó–ártér kapcsolatra. Ez közvetetten igenis hatással van az egykori árterületek vízháztartására is, és esetünkben ennek kellene döntőnek lennie a megítélésnél.

Elég sokat olvasgattam életemben ilyen cikkeket, de ökológiailag jó duzzasztót nem ismerek; legfeljebb olyan duzzasztót, amelynek kárait különféle műszaki és természetvédelmi beavatkozásokkal mérsékelni lehet. A hallépcső, a megkerülőág, az ökológiai vízeresztés vagy az élőhely-rehabilitáció csökkentheti a beavatkozás egyes negatív következményeit, de nem teszi természetessé a duzzasztott folyót.

A természetesség és az ökológiai megközelítés szempontjából most az érintett egykori árterületek felszín alatti vízkészletének rekonstrukciója a meghatározó, mert – mint előző bejegyzésemben írtam – vizet megtartani elsősorban a tájban, a folyón kívül, az egykori árterületeken és főként a talajban szükséges. A talajban megtartott víznél fontosabb most aligha van az Alföldön, és ezen nem segítenek a duzzasztók.

Ausztria nem azért jó példa, mert sok duzzasztója van, hanem azért, mert ma jelentős összegeket költ arra, hogy a korábbi folyószabályozás és duzzasztás ökológiai következményeit mérsékelje.

Az, hogy Ausztriában kilenc vízlépcső működik a Dunán, önmagában nem szakmai érv amellett, hogy Magyarországon is szükség van rájuk. A két folyószakasz természeti adottságai alapvetően eltérnek. Az osztrák Duna lényegesen nagyobb esésű, ezért ott a vízenergia-termelés fajlagosan sokkal kedvezőbb, és történetileg elsősorban energetikai és hajózási célból épült ki a vízlépcsőlánc.

A magyar Duna ezzel szemben kis esésű, síksági folyó, ahol ugyanaz a beavatkozás egészen más hidrológiai, geomorfológiai és ökológiai következményekkel jár.

Ausztriában a Duna a felső-dunai szakaszhoz tartozik, ahol az átlagos esés kb. 37 cm/km, vagyis 0,37 m kilométerenként. A Kelheim–Gönyű közötti felső-dunai szakasz 624 km-en mintegy 232 métert esik. Magyarországon már a középső Duna jóval kisebb esésű szakaszán járunk. A Gönyű–Turnu-Severin közötti középső-dunai szakasz átlagos esése csak kb. 8 cm/km, azaz 0,08 m/km.

Nagyon leegyszerűsítve tehát a folyó esése Ausztriában ~37 cm/km, míg Magyarországon ~8 cm/km. Vagyis az osztrák szakasz átlagos esése nagyjából 4,5–5-szöröse a magyarországiénak.

A „bezzeg Ausztria” érvekkel jövő, csupa kedves kommentelőnek tehát azt kellene megértenie, hogy az osztrák Duna nagyobb esése eleve sokkal kedvezőbbé teszi a folyót vízenergia-termelésre: a vízlépcsőknél a folyó természetes szintkülönbségét koncentrálják egy-egy duzzasztási lépcsőre, és ebből termelnek energiát.

Ráadásul az osztrák példa másik felét sem szabad elhallgatni. Ausztria ma nem újabb és újabb dunai vízlépcsőkkel próbálja megoldani a folyó problémáit: 1992 óta nem kezdtek új nagy dunai vízlépcső építéséhez. A meglévő erőműveket megtartják és használják, ugyanakkor jelentős összegeket fordítanak arra, hogy a korábbi folyószabályozás káros ökológiai következményeit mérsékeljék: mellékágakat kötnek vissza, partbiztosításokat és sarkantyúkat bontanak vagy alakítanak át, ártereket rehabilitálnak, és igyekeznek visszaadni valamennyit a folyó természetes dinamikájából.

Éppen ezért az osztrák példából szerintem nem az következik, hogy nekünk is duzzasztanunk kell. Inkább az, hogy minden folyószakaszt a saját geomorfológiai, hidrológiai és ökológiai adottságai alapján kell kezelni!

Magyarországon ráadásul szerintem nem az a legnagyobb vízgazdálkodási probléma, hogy túl gyorsan folyik végig a víz a Duna főmedrében, hanem az, hogy az elmúlt másfél évszázadban folyóinkat nagyrészt leválasztottuk ártereikről, a vizet koncentráltan vezettük le, a táj vízmegtartó képességét leépítettük, és közben hatalmas területeket tartunk olyan művelésben, ahol egyre nehezebb gazdaságosan termelni. Ezzel kell szembenéznünk!

Éppen ezért kitartok amellett, hogy a magyar vízgazdálkodás átalakításához semmiképpen nem újabb keresztirányú műtárgyak kellenek, hanem az, hogy ahol lehetséges, ismét helyet adjunk a víznek a tájban: mellékágak, árterek, mély fekvésű területek, vizes élőhelyek, táji vízvisszatartás és a felszín alatti vízkészletek utánpótlása révén.

Az, hogy Ausztriában van kilenc duzzasztó, körülbelül annyira bizonyítja egy magyarországi duzzasztó szükségességét, mintha azt mondanánk: Ausztriában sok alpesi víztározó van, tehát az Alföldön is ugyanazt kell csinálnunk.

Értsék meg, kérem: a vízgazdálkodásban a földrajzi adottság nem mellékes körülmény, hanem a kiindulópont.

Elismertem az előző bejegyzésemben is: a duzzasztás egy adott célra, adott folyószakaszon alkalmazható mérnöki eszköz; de abból, hogy máshol indokolt volt, nem következik, hogy itt is az. Az, hogy egy másik kor használta, nem jelenti azt, hogy a mai korban ez jó.

Mikor e sorokat írom, éppen Ausztriában vagyok, és higgyék el: Ausztriában a folyórehabilitáció nem pusztán „zöldítés”. Konkrétan korábbi folyószabályozási művek részleges vagy teljes visszabontását, partbiztosítások eltávolítását, sarkantyúk számának és méretének csökkentését, valamint korábban leválasztott mellékágak újbóli megnyitását is jelenti. Ez az, ami követendő példa – nem ma újabb duzzasztók építése.

Elismerem, hogy Ausztriában a vízenergia továbbra is stratégiai, megtartandó és részben továbbfejlesztendő energiaforrásnak számít. Nem tudok olyan osztrák tervről, amely ökológiai okokból a vízenergia általános visszaszorítására, pláne a nagy dunai vízlépcsők felszámolására irányulna. Elismerem: nincs ilyen.

Épp ellenkezőleg: az osztrák megújulóenergia-törvény szerint 2030-ig a 2020-as szinthez képest további 5 TWh vízenergia-termelés kiépítése a cél, de ezt kifejezetten „szigorú ökológiai kritériumok” mellett kell megvalósítani.

A szemlélet tehát nagyon sokat változott a korábbi évtizedekhez képest. Ma már nem az a megközelítés, hogy minden energetikailag hasznosítható folyószakaszt érdemes felduzzasztani. Az új létesítményeknél és fejlesztéseknél jóval erősebbek a természetvédelmi, vízkeretirányelvi és biodiverzitási korlátok. Mert tényleg okosabban bánnak a folyóikkal és a tájaikkal.

A fejlesztések hangsúlya részben a meglévő erőművek hatásfokának növelésén, korszerűsítésén és a már beépített folyószakaszok jobb kihasználásán van, miközben a vízerőművek megtartása mellett megpróbálják mérsékelni azok negatív környezeti hatásait. Hallépcsők és megkerülőágak épülnek, helyreállítják a maradékvízhozamokat, mellékágakat kapcsolnak vissza, partokat renaturálnak, és egyes kisebb folyószabályozási műtárgyakat eltávolítanak.

S még egy fontos szempont, amit a „bezzeg Ausztriázóknak” is meg kellene érteniük: Ausztria átlagos tengerszint feletti magassága kb. 910 m, hazánké kb. 143 m. Ausztria átlagos évi csapadékmennyisége kb. 1100 mm, míg hazánké sokéves átlagban – nem az elmúlt két évet figyelembe véve – kb. 600–620 mm.

Ausztria tehát átlagosan több mint hatszor magasabban fekszik, mint Magyarország. Nem egyszerűen „ugyanaz a Duna, csak följebb”, hanem egy hegyvidéki ország, nagyobb reliefenergiával, lényegesen több csapadékkal és ebből következően más lefolyási, vízenergia- és folyódinamikai adottságokkal. És nincs egy elsivatagosodó Alföldje.

Emiatt az osztrák vízlépcsőrendszer egyszerű átmásolása a magyar síksági Dunára szakmailag teljességgel problémás analógia. Akár hiszik, akár nem.

S úgy hiszem, hogy ennek kezeléséhez messze nem csak vízépítő mérnökökre van szükség, hanem ökológusokra, geográfusokra, a táj működését értő szakértőkre és agrárszakemberekre is.

S a hosszú okfejtés után még egy érv folyton visszatért a kommentelőktől: soha nem lesz már itt vadvízország, mert utak, házak, városok állnak az egykori árterületeken.

Ezen érvek egy része demagógiából születik, egy része ismerethiányból, mert senki nem akarja a városokat elárasztani, vagy a vasutat, közutat felszedni. Egyszerűen arról van szó, hogy hazánkban jelenleg kb. 4,1 millió hektár szántó van. Ebből a 15 AK/ha alatti szántóterület valószínűleg nagyjából 1–1,5 millió hektár között lehet.

Ezeken eddig is necces volt hatékonyan termelni, sokukat kár volt feltörni, de a megváltozott éghajlati viszonyok között egy részükön végképp értelmetlenné válhat (még inkább: már vált) gazdaságilag a szántóföldi művelés folytatása. Ebből kellene minél többet visszaadni a vízmegtartás céljaira, itt lehetne átfogó tájrehabilitációkat folytatni.

Ha ezt nem adjuk vissza a víznek, akkor a sivatag fogja erővel elvenni – és akkor nem csak 1 millió hektárt, hanem lényegesen többet.

Ezt kellene megérteni.

S végül ezúton tisztelettel kérek bocsánatot minden idiótától, akit előző posztomban leidiótáztam. Nem állt szándékomban senkit megbántani, de tényleg nehéz volt higgadtan válaszolni azok után, hogy több százan minősíthetetlen stílusban hülyeségeket kommentelnek, személyemben támadnak érvek helyett, közhelyes butaságokat ismételnek, és anyukámat szidják úgy, hogy nem is ismerik, s főleg a zöldeket, akik a problémákat évtizedek óta szajkózzák, de a döntéshozókat pártállástól függetlenül nem érdekelte ez soha. Meg is van az eredménye.

Nem tudtam az ilyenre higgadtan reagálni. Bocsánatot kérek!

Sallai Róbert Benedek