Nem volt elég, hogy a megbízott még kioktatásban is részesült, hogy ”rossz” a listája. Nem volt elég, hogy az ülésen nem kaphatott szót, az adott témában a legtöbb támogatóval rendelkező civil mozgalom az ”Egymillióan a magyar sajtószabadságért” képviselője.
A kormánypártok helyében mindenki más hallgatott volna a kellemetlen incidensről, de nekik a napirend előtti felszólalások között sikerült még egy lapáttal rátenniük az amúgy is kínos ügyre.
Újból megüzenték az ENSZ-nek semmibe veszik véleményét, és mindazok álláspontját is, akikre az ENSZ-megbízott kíváncsi lett volna. Elhangzott: a véleményük azért nem érdekes, mert úgyis mind ugyanazt mondják (értsd: bírálják a médiatörvényt), országos szervezetek lévén a székhelyük a gyanús Budapesten van, tehát a magyar vidék véleményét nem közvetíthetik. Vagy éppenséggel azért, mert a kormányoldal szerint ”nem mérhető a társadalmi támogatottságuk”, még az utóbbi évek egyik legnagyobb tömegtüntetését szervező Egymillióan a magyar sajtószabadságért” mozgalomé sem.
De egy füst alatt ”intőt” kapott a mozgalomnak az ülésen szót kérni merészelő képviselője a CEU tanára is, valamint az eseményről a kormányoldal szerint helytelenül tudósító lap és újságírója is. Mindezt a sajtó- és szólásszabadság nagyobb dicsőségére, ami ENSZ vélemény ide, ENSZ vélemény oda, a kormánypártok szerint a médiatörvényben tökéletesen érvényesül.
A médiatörvény kapcsán a kormány már mindenkinek hadat üzent: az ENSZ-nek, az EBESZ-nek, a törvényt elítélő Európai Parlamentnek, az Európai Újságírók Szövetségének és számos nemzetközi és hazai szervezetnek. Ideje volna inkább elgondolkodnia: ha az úton mindenki szembe jön, talán mégsem a szembe jövők tévesztették el a menetirányt.
Lendvai Ildikó,
az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának tagja,
országgyűlési képviselő
Kiadó: MSZP