Van egy álmom... a 2/3-os Magyarország

Mielőtt ezt az írást bárki olvasni kezdi, azt is tudnia kell, hogy ez nem elvont tudományos álcába bújtatott tanulmány. Igaz, érveimet igyekszem tudományos igényességgel megfogalmazni, javaslataimat megindokolni. Mégsem lesz szó benne az államháztartás elsődleges egyenlegéről, a költségvetési újraelosztásról, még az államadósság szintjéről vagy a fizetési mérleg hiányáról sem.

 

Írásomnak egyetlen célja van, hogy hazánk ne legyen 1/3-os ország. Számomra most a legfontosabb kérdés: megfordítható-e az adófizetők számának folyamatos lemorzsolódása? Megfordítható-e az a folyamat, hogy hazánk mind a tízmillió polgárának jólétéért húsz éve még (1987) a lakosoknak közel a fele, tíz éve (1997) már csak a 40 százaléka, míg ma már csak harmada a felelős. A közteherviselés eredeti, a XIX. századi értelmezésétől sajnos messze kerültünk, nagyon sokan vannak, akik nem vállalnak részt a közterhekből. Pedig ha mindenki hozzájárul a közszolgáltatások költségeihez, akkor az egy-egy polgár által viselt teher mértéke még elviselhető maradhat. Ha a közteherviselés ma is ugyanazt jelentené, mint a XIX. században, akkor hazánkban a munkaképes, felnőtt lakosság többsége egyenes gerinccel, egyenes tartással élhetne, azzal a tudattal, hogy felelősséget visel saját maga, családja jólétéért és ennek anyagi terheiért. Van egy álmom: a 2/3-os Magyarország.

 

"Főúr! Ki fizet nekem? Ki fizet helyettem?"

 

Írásomban azt próbálom bemutatni, hogy az 1/3-os társadalmat az adórendszer és a szociális, valamint a bértámogatások együtt "építik". A munkát, a többlet-erőfeszítéseket büntető progresszív adó és az azzal egybeépített társadalombiztosítási terhek olyan magas arányban ékelődnek be (adóék) a foglalkoztató összes költsége és a munkavállaló adózott jövedelme közé, hogy a tisztes adófizetés utáni kereset nem versenyképes az adócsalással elért jövedelemmel. A támogatások pedig olyannyira kiterjedtek és a munkajövedelmekkel aránytalanul versenyképesek - elsősorban a politikusok szavazatvásárlása, másodsorban a Kádár korból öröklött kiterjedt támogatások miatt -, hogy könnyű szívvel lehet a támogatást, a segélyt választani munka helyett.

 

Adót fizetni nem büntetés és nem öröm. Adót fizetni sem nem több, sem nem kevesebb, mint kifizetni a számlát. Amiért fizetek, annak a minőségét is megkövetelhetem. Fordítva, amit ingyen, ajándékba kapok, annak minek nézném a "fogát"? Ha pedig éppen azt keresem, hogyan kerülhetném el a fizetést, akkor mindig beleakaszkodhatok valami kibúvóba. Ha nem akarok helyt állni az engem terhelő fizetésért, mindig találok jogcímet, jó okot arra, hogy miért ne fizessek, sőt azt is könnyen hirdethetem, hogy igazságtalan a terhek megosztása. Ha pedig a terhek megosztása igazságtalan (legalábbis sokak szerint), annak viselésében miért is vegyek részt?

 

A segítség mindig és mindenkinek jól jön, főleg, ha bajban van, ha nehéz helyzetéből csupán önmagára utalva nehezen talál kiutat. A segítség, a támogatás, a segély nem alamizsna, de nem is helyettesítheti a megélhetés érdekében tett erőfeszítést, a munkát, a munkából szerzett jövedelmet. A leggazdagabb társadalmak sem képesek berendezkedni arra, hogy polgáraik jelentős része támogatásból, segélyből éljen, de arra sem, hogy a lakosságnak minden rétege támogatásra, kedvezményekre legyen jogosult. "Mindenki lépik egyet!" - írta egy tárcanovellájában a XX. század legelején Mikszáth Kálmán és ezzel az írásával kifejezte a törekvést, az ambíciót. Aki tartós támogatásra, az állandó vagy nagyon hosszan tartó segélyre formál jogot, ráutalttá válik mások erőfeszítéseire, függő helyzetbe kerül. Aki függő helyzetbe kerül, és tartósan ott is marad, annak a saját erőfeszítéseinél fontosabb lesz szavazatának értékesítése a politikai piacon, a tartós támogatás fenntartásának reményében.

 

Adóreform = a mutyizás legmagasabb foka = a megvalósult szocializmus

 

Amikor hazánkban néhány évvel a rendszerváltás előtt (1988) az adóreform keretében az adók új rendszerét bevezették, két célt akartak megvalósítani. Az egyik akkor is a közteherviselés új, igazságos rendszerének a megteremtése volt. A közteherviseléshez vezető első lépés, akárcsak a XIX. században: a jogegyenlőség megteremtése. A XIX. században a nemesek élvezték a nem adózás kiváltságát. A kádári szocializmusban az állam mindent helyettesített, és az "általános helyettes" minőségében vonta le a munkavállalók jövedelméből az adót, a lakás megépítésének, a felsőfokú tanulásnak vagy a gyógyításnak a költségeit. Az állam helyettesítette az adófizetőt, a betegsége helyreállításának költségeire, a tisztes öregkorra takarékoskodót, a magasabb szintű tudással érvényesülni akaró takarékoskodását. Így látszatra minden ingyenes volt. A szocialista szektoron belüli társadalom többsége élvezhette azt a kiváltságot, hogy "nem adózott". Azoknak a polgároknak, akik a szocialista szektoron kívül maradtak (kisiparosok, kisegzisztenciák, magángazdálkodók) nem adatott meg a "nem adózás kiváltsága". Az "osztályidegennek" mindenért fizetnie kellett, pénzzel vagy az ellátásból való kimaradással (l. öregségi nyugdíjra való jogosultság vagy az egyetemi felvételi). "Szabályozók" voltak a szocialista szektoron belül, adók a szocialista szektoron kívül: ez utóbbiak csak a magánvilágban érvényesültek. Ahogy "enyhült a kín", és a fusiból a magán- és a kisipari tevékenység engedélyezése is kialakult; ahogy létrejött 1982-ben a gmk-zás, a vgmk-zás világa, úgy az addig (1982) csak szocialista szektoron kívül ismert adófizetés már szélesebb társadalmi csoportokat érintett meg. Az 1988-ban az adóreform révén bevezetett adórendszer egyenjogúvá tette az addig többségi (nem adózó) társadalommal a magánvállalkozókat, a gmk-kban, kisszövetkezetekben robotolókat. Az adót nem fizető "kiváltságos" többségnek is a korábban csak a magánvállalkozókra vonatkozó adókat kellett fizetnie. A szocialista szektoron kívüli "kapitalistákra" a Kommunista kiáltvány betűje és szelleme szerint a progreszszív jövedelemadó várt korábban is, azaz a jövedelem nagyságával együtt lépcsőzetesen emelkedő adót kellett fizetniük. Az 1988-tól induló jogegyenlőséget hirdető új adórendszerben a magánszemélyek egységes adója a kapitalistákra rótt büntetőadó: a progresszív adó lett.

 

Az 1988-as adóreform másik célja az volt, hogy az új adórendszer elveiben legyen azonos a fejlett európai országok kifinomult adórendszerével. A fejlett európai országok többségében az adórendszereknek több évszázados története már kialakította az adótudatosságot (az adómért cserébe kapom a szolgáltatásokat, tehát fizetek) és az adóelkerülés mértékének viszonylag alacsony szintjét. A fejlett országokban nem a kommunista ideológia, hanem éppen az adótudatosság, valamint a verseny és szolidaritás sajátos elegye hozta létre a jövedelmek progresszív adóztatását. Az adóreform mind a két céljának a megvalósulása a progresszív adó uralkodó szerepét eredményezte.

 

1988-ban a "fizessenek a gazdagok!" még túlságosan is élő jelszó volt hazánkban ahhoz, hogy a felnőtt lakosság adófizetést korábban hírből sem ismerő tömegeit a fizetéshez, a helytálláshoz, a közterhek viselésének a rendjéhez hozzászoktassa. A "fizessenek a gazdagok!" bevésődött jelszava jegyében a lakosság többsége magát kevésbé tehetősnek, inkább szegénynek érezte; és ebbeli meggyőződéséhez és átérzett igazához szabta bevallott jövedelmét. Brutálisan egyszerűen fogalmazva: az adócsalást, az adóelkerülést, az értelmiségiek körében divatos szóval a kreatív adómérséklést egyáltalán nem tartotta bűnnek, hiszen "ötmillió Rózsa Sándor" állt harcban az adóhatóság "elnyomó pandúrjaival".

 

Hazánkban a személyes jövedelmek progresszív adóztatása mint a Kommunista kiáltvány megvalósult követelése eleve alkalmatlan volt arra, hogy az ingyenességhez szoktatott lakosságban a megváltozott és általánosan kívánatosnak tartott magatartást: a közteherviselést elérje. Erre az összefüggésre az adóreform után, de még a rendszerváltás előtt egyedül Kornai János hívta fel a figyelmet, aki elutasította a progresszív adózást, ezért javasolta, hogy "...az adókulcs legyen szigorúan egyöntetű". Az ötmillió Rózsa Sándor országában hosszú és szívós harcot kellett volna folytatni az adóelkerülőkkel, az adócsalókkal ahhoz, hogy visszaszoruljon az adócsalás: a fekete- és szürkegazdaság mérete mérséklődjön. Ehhez a hihetetlenül nehéz küzdelemhez hiányzott a legfontosabb fegyver: a társadalmi támogatás. A társadalom többsége elnézte az adócsalást. A rosszul megválasztott, kifejezetten adóeltitkolói érdekeltséget hordozó progresszív adórendszerrel szembeni ellenállók a bevezetés után néhány esztendővel hatalmas erejű támogatást is kaptak: a rendszerváltást.

 

1988-ban az adóreform bevezetésekor még nem számolt azzal senki, hogy alig két év múlva a kettős rendszerváltás veszi a kezdetét, amelynek során a munkahelyek közel harmada szűnik majd meg, százezrek maradnak a munkaerőpiacról szerzett, ezért a progresszív adó alá vonható jövedelem nélkül. A kettős rendszerváltás (szocializmusból a kapitalizmusba + kapitalizmusból a globális versenyvilágba) megpróbáltatásai mintegy utólag és előre igazolták a progresszív adók elkerülésének a jogosságát. A közteherviseléssel szembeni magánvélekedéshez a gazdasági-társadalmi átalakulás következményeként kétértelmű közvélekedés is társult. A szocializmus időszakának "nem adózás" kiváltságából a rendszerváltás után a szegényekkel, az álláskeresőkkel, a feketepiacra szorultakkal való szolidaritás alapján a "nem adózás" joga vált. A "nem adózás" jogára a valóban szegényektől az értelmiségi foglalkozást űzőkig egyre többen hivatkoztak. A nem adózás joga alapján vált hazánk a jövedelmeket elköltségelő milliónyi vállalkozás országa, ahol mindenkinek "üzleti titka" van, ahol még a közhivatalok főtisztviselői is magánvállalkozásuk díjával busásan kiegészített keresetre tehetnek szert.

 

Megváltozott a piac és vele a "munka világa". Ahol korábban néhány száz nagyvállalat, szövetkezet és hivatal foglalkoztatta a munkavállalók 4/5-ét, ott ma a magánvállalkozások százezrei léptek elő munkáltatóvá. Ahol korábban volt némi ellentét a munkáltató és a munkavállaló között abban, hogy a keresetek hogyan alakuljanak, ott ma - a néhány száz multinacionális nagyvállalat hazai leányvállalatának a kivételével - teljes egység van abban, hogy a bevallott keresetek és a zsebbe kapott pénzek helyes arányának a beállításával élhet békésen egymás mellett a vállalkozó és alkalmazottja (aki sokszor ugyanaz a személy). Aki lecsalja a progresszív adó elől keresményének egy részét, az nemcsak az adó alól mentesíti a jövedelmét, hanem az egészségbiztosítási, sőt a nyugdíj-biztosítási költségek alól is mentesül. Látszólag csak egyszer nem fizet, de ezért ajándékba további két alkalommal kerülheti el a közteherviselést, ezért a munkavállaló és munkáltatója szövetségre lép az állammal szemben a minél nagyobb adó- és járulékmentes jövedelemért. Ma azok mentesülnek a büntető jellegű progresszív adó, a nyugdíj- és egészségbiztosítási járulék megfizetésének kötelezettsége alól, akik "egykulcsos adót" fizetnek. Ma "egykulcsos" (lineáris) adó terheli a befektetők, vállalkozók cégből kivett osztalékát vagy a kiadott, második lakás után kapott bérleti díjat. Röviden: aki bérből és fizetésből él, az fizet, mint a...

 

Csak a reklámpiacon büntetik azt, aki a "hülye" szót a szájára veszi, a közteherviselés mai rendszerében "hülyének lenni" társadalmi rang. Hogy mennyire általános ez a vélekedés, mi sem mutatja jobban, hogy néhány éve az adóhivatal főtisztviselője (korábban a legnagyobb ellenzéki párt főpénztárnoka) - erkölcsi példamutatás gyanánt üzenhette - "hülyének lenni emberi jog!" Nem véletlen, hogy az öregségi nyugdíj fedezetét az adócsalással egybekapcsolt tb-csalás miatt - már bocsánat - csak a "hülyék" fizetik. Nem véletlen, hogy az egészségügyi ellátás kiadásait fedező kassza mindig hiányos, hiszen aki egészséges, az "hülye" lenne, ha adójával együtt az egészségbiztosítási járulékot is hajlandó lenne fizetni. (Ennek a bejáratott, intézményesült öszszefüggésnek a rangjából semmit sem von le az, hogy az egyéni vállalkozók az újabb keletű büntető járulékoltatás óta elkezdték befizetni a jövedelmükkel arányosított járulékot, ami az egészségügyi kassza hiányát tízmilliárdos nagyságrenddel csökkentette.)

 

Nem erkölcsi kérdés, rendszerhiba - mondhatnánk némi távolságtartással. Csakhogy a látszólag erkölcsi kérdések rendszert tartanak fenn, rendszert alakítanak ki. Ma már egész nemzedékek nőhetnek fel úgy, hogy családjukban nincs rendszeres keresőfoglalkozással rendelkező, adót rendszeresen fizető felnőtt. Egész nemzedékek számára ismeretlen, hogy az orvosi ellátásért járulékot, a szolgáltatásokért pedig adót kell fizetni. Igaz, az is ismeretlen, hogy rendszeres napi munkavégzés fejében kapott jövedelem teremti meg a létezés alapjait. Mielőtt bárki a munkaerőpiacról társadalmi méretekben kiszorult alacsony képzettségű romákra gondolna, emlékeztetném az olvasót, hogy az európai összehasonlításban kirívóan bőkezű és az anyákat kirívóan hoszszú ideig a munkaerőpiacról távol tartó gyes és gyed, majd a rendszeres szociális segély részesei korántsem romák. Szeretném azt is világossá tenni, hogy az adóbevallók több mint 1/3-át minimálbér alatti jövedelemmel (mint részfoglalkozású) bejelentő vállalkozók és maguk a minimálbéres adófizetők egy része (ügyvédek, újságírók, adótanácsadók stb.) sem a leghátrányosabb helyzetű rétegekből kerülnek ki. Miféle magatartást tekint példaerejűnek az a gyerek, amelyik olyan családban nő fel, ahol soha nem fizettek adót, ahol az adót mindig is - kisebb vagy nagyobb mértékben - elcsalták. Az adóelkerülés társadalmi méretű kérdés ugyan, de nem szegénységi probléma. Az adóelkerülés annak a rendszernek a rendszerhibája, amelyik az adófizetést nem tekinti értéknek, amelyik az adófizetők pénzét az állam pénzének gondolja.

 

A mély támogatás és a büntetőadó jegyesek, minden külön értesítés helyett...

 

Az óvatos reformok korában: az 1980-as években még mindenki azt gondolta, hogy a gazdasági átalakulás éppen annyira lesz fokozatos és akadozó, mint amilyen a kétarcú Kádár-rendszer volt. Amikor a munkanélküliségről a 80-as években írtak, még senki sem gondolta, hogy az lehet akár tartós is, ami szerkezeti okokra és nem csupán a munkahely megtalálásának a nehézségeire vezethető vissza. Senki sem hitte, hogy a munkavállaló népességnek közel 1/3-a, 1/4-e veszíti el a munkahelyét. Éppen emiatt az új munkahely keresésének időszakát mindenki rövidnek, az időszak alatti jövedelemkiesést csekélynek és ideiglenesnek hitte. Ehhez a feltételezéshez szabva is a munkanélküli-járadék összege relatíve jelentős volt. Már a rendszerváltás munkahelyvesztésének kezdeti időszakában gyorsan kiderült, hogy a relatíve magas munkanélküli-segély összege a munkapiacra történő viszszakerülést nem ösztönzi eléggé. Különösen hiányzik az ösztönző hatás azoknál, akiknek a foglalkoztatása az új feltételek között munkájuk termelékenységének alacsony volta miatt alacsony bérekkel kecsegtet.

 

Az is kiderült, hogy a járadék, majd később a tartós segély mellett - többnyire - bejelentés nélkül, "feketén" végzett munka még mindig inkább "megéri", mint legálisan, minden közterhet vállalva dolgozni és foglalkoztatni. A munkaerőpiac széttöredezése volt a rendszerváltás egyik következménye, amelynek hatására az országhatárok melletti 20-30 kilométeres sávban zárt enklávék, a kitörésre kevés esélyt nyújtó összefüggő területek alakultak ki. Az itt élő alacsony képzettségűek közül azoknak, akiknek nem jutott a saját földjükön, a saját kis műhelyükben munka, bezárultak a környék, a régió munkaerőpiacai, és nem volt olyan támogatás, ami mellett megérte volna őket - a közlekedési költségekkel is számolva - alacsony munkatermelékenységű helyen, alacsony bérért foglalkoztatni. Az átalakulásnak ez a szörnyű következménye még inkább elmélyült akkor, amikor a munkaerőpiacot amúgy is megmerevítő minimálbér közel a két és félszeresére emelkedett. Az emelt összegű minimálbér "megtisztította a munkaerőpiacot" a legális alacsony termelékenységű, ezért alacsony bérű munkáktól. A kezdetben csak ideiglenesnek hitt munkanélküli-segély, majd a rendszeres segély a munkaerőpiacra történő visszalépést mesterségesen megemelő "küszöbmagasság: az emelt összegű minimálbér" miatt végleges megélhetési forrássá válik, a munkajövedelem helyett. A megszokás pedig nagy úr, a rendszeres és tartós segély, vagy a rokkantosítás utáni alacsony rokkantnyugdíj - mint egyedüli megélhetési forrás - már akkor sem szólít vissza a munkapiacra, ha a mezőgazdaságban akadnak időszakos munkák (napszám). Ezeket a lehetőségeket is a rendkívül alacsony bérigényű román, ukrán, szlovák munkaerő időszaki foglalkoztatása (magyarigazolvánnyal) használja ki.

 

A nagyvonalúan és bőkezűen indított bértámogatást nyújtó programok (pl. Start-programok egy része) az alacsony képzettségű munkaerő jó részét nem képesek tartós foglalkoztatáshoz juttatni, viszont a "kondérhoz közelebb ülő" vállalkozók számára kiegészítő forrás megszerzését teszik lehetővé. Ha egyszer megvizsgálnánk a bértámogatások munkahelyhez jutást valóban és tartósan segítő alkalmasságát és hatékonyságát, nagyon furcsa eredményhez jutnánk. A GDP közel 1,2-1,5 százalékát kitevő mintegy 300 Mrd Ft-ból többnyire csak ideiglenes jövedelemkiegészítő lehetőséget, de nem tartós elhelyezkedést sikerült bevásárolni. Emiatt ezek elpazarolt milliárdok, amelyek legfeljebb a pénzosztóknak és a kegyet gyakorlóknak jelentenek tartós eredményt.

 

A bértámogatásokhoz a Kádár-rendszertől öröklött nagyvonalú és bőkezű szociális támogatások is társulnak. A bőkezű és hoszszú időtartamú gyes és gyed az anyák többségét eredményesen tartja távol a munkától, amellett, hogy a gyerekeknek 4-5 éves korukig az otthon maradt és a munkából többnyire végleg kimaradó szülő biztonságát nyújtja. Míg az európai országok többségében az anyák egy gyermeknél 1,5-2 évet; két gyereknél 3-4 évet töltenek otthon, nálunk az európai mércével mérve legbőkezűbb támogatás miatt ez a kiesés legalább 2 évvel hosszabb. A "magyar anyáknak" 4-6 évi, munkapiacról való kiesés, a megkopott ismeretek és a részmunkaidős állások alacsony száma miatt már nagyon nehéz viszszazökkenni a munkapiacra.

 

A munkát keresők segítésére, illetve a munkahelyükön veszélyeztettekre irányuló képzési, illetve bértámogatási programok az adófizetők pénzével épp olyan nagyvonalúan bánnak, mint a segélyek és támogatások más eseteiben. Mivel hiányzik annak a nyomon követése, hogy a kazánkovácsból eredményesen svájcisapkagyártónak (tudom, hogy ez bizony túlzás) átképzett munkaerő el tudott-e helyezkedni, és hány évig foglalkoztatták, ezért az ilyen képzőhelyek és programok évekig "markolják fel" az adófizetők "haveri pénzét", és árasztják el a munkaerőpiacot alig foglalkoztatható munkaerővel. Az adófizetők pénzéből a GDP közel 1-1,5 százalékát (évente 250-300 Mrd Ft-ot) emésztenek fel a az átképzések. Ennek a hatalmas összegnek (az éves költségvetés 3-4 százaléka) a felhasználásához nem társul hatékonysági vizsgálat, amelynek alapján megállapítható lenne, hogy az iskolatulajdonosokon és a támogatást a vállalkozók között osztogatókon kívül a szakképzett munkaerőt igénylő munkáltatók és a munkát kereső munkavállalók közül is jól járt-e valaki?

 

Magyarország: a gyevi bíró, avagy mindenki egykulcsos adót és rászorultságelvű támogatást vezet be, kivéve hazánkat

 

A nemzethatárok közé zárt reformszocializmusok (szocializmus egy országban) hazánktól Bulgáriáig, Csehszlovákiától Lengyelországig elkötelezett hívei voltak a "fizessenek a gazdagok!" elven alapuló progresszív és bonyolult (kivételekkel, kedvezményekkel teletűzdelt) "modern" adórendszereknek. A nemzeti határok közé szorult szocializmusok bukása után a liberális demokráciát és piacgazdaságot kiépíteni akaró új erőknek azzal kellett szembenézniük, hogy a felemelkedéshez, a felzárkózáshoz szükséges bevételek elillannak, a szabadság a nem adózás szabadságát, a nyitottá vált országhatárok az adóalapok bizonytalanságát hozták. Ha nem akarnak arra ébredni, hogy az oktatás, a tisztes öregség, az egészség helyreállításának vagy az infrastruktúra fenntartásának a költségeit más országok polgárainak a megtakarításából, más országok polgárai által befizetett adókból finanszírozott segélyéből tartják fenn, akkor ehhez meg kell változtatniuk a közteherviselés rendjét. A rendszerváltó országokban az ún. "egykulcsos adót" a progresszív adókkal szemben korántsem annak egyszerűsége, a könnyű beszedhetőség vagy az egyöntetűség teszi népszerűvé, hanem az, hogy az egyszerű, de mindenki által fizetett adó vált a mutyizó szocializmussal szembeni fellépés jelképévé. Nem véletlen, hogy a Szovjetuniótól elszakadó független balti államok egyike akár a rendkívül magas, közel 40 százalékos egységes kulccsal is hajlandó volt szakítani a szovjet adórendszer bonyolult, a kiterjedt adócsalást tápláló, a függetlenné vált lett állam gazdasági szuverenitását fenyegető rendszerével. Nem véletlen, hogy a mindent haverkapitalizmussal átszövő szlovák Meciar-rendszerrel történő szembefordulás szimbóluma lett a szlovák egykulcsos rendszer. Nem véletlen, hogy a korrupciós cselekmények miatt vádemeléssel szembenéző posztszocialista román rezsim bukása után választotta Románia az egyöntetű és egykulcsos adót.

 

Az egykulcsos adó szakítás az összekacsintással, az összejátszással, szakítás a kibújással a saját magunk által választott köztársaság szolgáltatásai fenntartásának terhei alól. Mielőtt bárki azzal vádolna meg, hogy patetikus hangvételű fordulattal az adórendszerek jellegzetességeit méltatom, csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy demokratikus rendszer polgárai nem lehetnek a közteherviselés és a közszolgáltatások potyautasai. Biztosan elnézőbbek a baloldali érzelműek a szegényebbek adócsalásával szemben, és "tolvajt kiáltanak", amikor gazdag vállalkozók, adótanácsadók, ügyvédek minimálbéren vagy rokkantnyugdíjasként "tengetik" életüket. Fordítva is igaz, hogy egyes jobboldaliak gyakran az adó- és a szociális segélyrendszer jellegzetességeiből akár a soviniszta fajelméletig is képesek eljutni. A közteherviselés nem jobb- és nem baloldali. Nincs szolidaritás ott, ahol a közterheket viselő 1/3-nak kell az abban részt nem vállaló 2/3-dal szolidárisnak lennie. Nincs közteherviselés ott, ahol az adórendszer rendkívül szélsőségesen töredezett, ahol a kedvezmények erdejéből válogathat az adózó polgár, ahol mindenre lehet támogatáshoz jutni.

 

Nincs szolidaritás ott, ahol a munkáltató és a munkavállaló együtt és összefogva áll szemben - látszólag az állammal, de valójában - az adófizetőkkel.

 

A magyar rendszerváltás változatlanul hagyott adórendszer és a változatlan szociális és támogatási rendszer az 1/3-os, majd 1/4-es, esetleg az öregedés miatt az 1/5-ös társadalmat serkenti. Olyan társadalmat, amelyben a népesség 1/3-a, majd 1/4-e, majd 1/5-e fizeti adójával, járulékaival a lakosság egészének szolgáltatásait. Ahhoz, hogy a saját akaratát nyilvánító szabad polgárok 2/3-os társadalma legyünk, az adó- és társadalombiztosítás egész rendszeréhez (közteherviselés), de vele együtt a szociális és bértámogatási rendszerhez is a gyökeres változtatás igényével kell hozzányúlnunk!

 

A teljes cikk olvasható itt:

 

http://www.nol.hu/cikk/476655/

 

Csillag István  

 

A szerző közgazdász, a Medgyessy-kormány gazdasági minisztere volt