Hazugságok köztársasága

Hazudik az is, aki az ellenkezőjét állítja: hogy a hazugságé. A politika a célzott beszéd, a kiszámított cselekvés művészete. Ahol az igazságot nem elég kimondani, hanem érvényesíteni kell. Sokszor hallgatás, olykor az elhallgatás, legvégső esetben még hazugság árán is.

 

 Aki politikusként (mintha író volna) a föltétlen igazmondáshoz ragaszkodik, az nemcsak igaza érvényesítéséről mond le, de egy sokkal gátlástalanabb hazugság előtt nyithat utat. A politika erkölcse különbözik a mindennapokétól: a tetteket itt nem a szándék, hanem a következmény minősíti.

 

Naivnak vagy hazugnak tartok mindenkit, aki egy orvul megszerzett beszéd pár kiragadott, meghamisított mondata, s egy álnokul előkészített és kirobbantott botrány nyomán egyedül a miniszterelnököt akarja elmarasztalni az \"erkölcsi válságért\", ami \"mélységesen megrázta Magyarországot\". Aki bármi okból vagy indítékkal szerepet vállal abban a politikai bűnbakképzésben és hajtóvadászatban, ami Gyurcsány Ferenc ellen kibontakozott.

 

A Fideszről meg a sajtójáról itt és most nem akarok beszélni.

 

A köztársasági elnökről és az egyházakról viszont igen.

 

Sólyom László egy szigorúan morális alapú, normatív, XIX. századi demokráciafölfogást próbál érvényesíteni a XXI. század elejének posztkádári Magyarországán. A tömegdemokrácia és a tömegmédia korában, amikor a politikai küzdelem jórészt professzionális marketingtevékenységgé és közéleti manipulációvá változott. Ráadásul kizárólagosan és egyoldalúan érvényesítené: ellentmondásban nemcsak a méltányosság követelményeivel, de saját közjogi státusával is. Nem az egész politikai gyakorlattal, hanem annak egyetlen szereplőjével szemben lép föl. Éppen azzal szemben, aki - pozíciója révén kitüntetett felelősséget visel ugyan, de aki e felelősségtől indíttatva - partnerei és ellenfelei közül elsőként fordult szembe ezzel a politikával. Akire - paradox módon - az őszinteségéért akarják rásütni a hazugság bélyegét. A közvélemény-kutatások szerint a helyi választásokon elszenvedett kormánypárti vereség egyértelműen a megszorítások miatt következett be. Az elnök által vizionált társadalmi méretű erkölcsi krízis tehát szignifikánsan nem létezik. Létezését az általa békésnek mondott (valójában durva, gyűlölködő, nyílt erőszakba átcsapó) - az ország népességét átlagban 0,2 százalékban érintő - tüntetések sem igazolják. Sólyom a saját \"erkölcsi megrázkódtatását\" vetíti ki az országra, s ezzel maga is súlyos politikai feszültségeket indukál. Ráadásul, miközben a kormányfőt el akarja távolíttatni posztjáról, figyelmen kívül hagyja, sőt erősíti azt a populista ellenzéki vezért, akiről nemcsak doktriner okfejtések révén mutatható ki, hogy veszélyezteti az államszervezet demokratikus működését, hanem akinek az esetében ez régóta nyilvánvaló: csak a vak nem látja.

 

A keresztény egyházak közéleti szerepvállalása lassan egy évtizede összefonódik az Orbán-vezette jobboldal pártpolitikai törekvéseivel. Minél radikálisabbak az utóbbiak, annál kínosabbak az előbbiek. Nemcsak arra gondolok, hogy utcai tüntetés szónokaként megyés püspök követeli a kormányfő lemondását, az utóbbi iránt kevés keresztényi szeretetet mutató fulmináns tüntetők körében; vagy hogy a jobboldal egyik radikális \"szentje\", Böjthe atya levezeti: a kormányfői hazugság igazolja a romboló, rendőrverő indulatokat. Hanem az olyan nyilatkozatokra is, amilyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tett közzé (mert \"nem maradhatott szótlan az elmúlt napok erkölcsi válságában\"). A püspökök kijelentik: \"hazugságra egészséges társadalom nem épülhet\". Ahogy Buda Péter is rámutatott: korábban kevésbé voltak érzékenyek a politikai hazugság iránt. Nem tiltakoztak például a fideszes kormányfő megfigyelési botrány során lelepleződött hazugsága ellen, a szerverbetörés idején vagy a Magyar Vizsla kapcsán. A püspökök elítélik \"a törvényellenes randalírozást - bárhonnan eredjen is\". Az utóbbi (pártatlanságot mímelő, valójában pártos és farizeus) megjegyzés azt a hamis képet festi, hogy nemcsak a radikális jobb-, de a baloldal is törvénytelenül randalírozott az utcán. Külön is kínos, hogy a Gyurcsány-beszéd esetében az az egyház azonosult kritikátlanul a jobboldal manipulatív (a szöveg eredeti jelentését meghamisító) értelmezésével, amely évezredes tapasztalatokat halmozott föl a hermeneutika terén.

 

Lépjünk tovább. Hazudott Lampert Mónika is, amikor a területfejlesztési törvény küszöbön álló módosítására utalva azzal vigasztalta a frusztrált szoci kádereket (és akart jó pontokat szerezni náluk), hogy a kormány - törvényhozási többsége révén - elintézi, hogy az új fideszes önkormányzatok ne jussanak döntő pozíciókhoz az ő rovásukra az uniós pénzek regionális elosztásakor. Hazudott, mert (a Fidesz korábbi szűkkeblűsége okán) kormányzati beavatkozás nélkül is ez a helyzet. Ám hazudik (vagy roppant naiv) az is, aki úgy hiszi, hogy a politikai pártok belső (ha tetszik: lelki) élete az efféle (jelen esetben szolidnak mondható) hazugságok nélkül is működik. Hazudik mindenki, aki szenzációt és alkotmányos botrányt látott az ügyben, hisz teljesen normális, ha egy politikai erő - legálisan - a saját érdekében, illetve ellenfelei rovására is érvényesíti meglévő mandátumát. A fideszesek hazudták a legnagyobbat, hisz ők aztán (minimum!) a jog legszélső határáig elmentek ebben, amíg volt rá mandátumuk.

 

Hazudik a Magyar Rádió, amikor azt állítja, hogy az orvul szerzett felvételek közzététele a közszolgálat dicsőségére történt, hisz minden közérdeklődésre számot tartó információt közölni kell. Ez legjobb esetben az amerikai privát média étoszára hajaz. A morális indok persze ott is inkább csak fedőideológia - a valódi ok üzleti: a piaci hírverseny kényszere. Ám a Magyar Rádió nincs kitéve az utóbbinak, főleg közpénzből működik. A közszolgálati tájékoztatás nem mindenáron való, hanem: tényszerű, tárgyilagos és kiegyensúlyozott. A rádió mindhárom követelményt megszegte. Pártpolitikai érdekekhez igazítva manipulálta, adagolta és körítette a szövegeket. A kiegyensúlyozottság nemcsak azzal sérült, hogy Lampert nem kapott lehetőséget a közléskor álláspontja kifejtésére (ahogy Gyurcsány sem), hanem azzal is, hogy a rádió, immár a Szabó családéhoz hasonló rendszerességgel, sorozatban csak az egyik fél belső fórumairól ad le orvul fölvett anyagokat. Tisztességtelen bárkiről titkos fölvételt készíteni és közzétenni, aki abban a hiszemben van, hogy zárt körben beszél. Az utóbbi a politikusnak is jussa. A \"tényföltáró eszközök\" használata analóg azzal, ahogy az állam titkosszolgálati eszközöket alkalmazhat: törvénysértés alapos gyanúja esetén, leleplezés céljából, törvényes keretek között. Ha a politikus törvénysértésre buzdít (\"oszt jónapot\"), akkor ilyen áron is le kell leplezni, ám Lampertnél és Szekeresnél ez föl sem merülhet. A rádió műsorát hallgatván az a benyomásom, hogy az új elnök hazudott, amikor azt az érzést keltette, hogy a pártszolgálat évei után az intézményt máris visszavezette a közszolgálathoz. A legkirívóbb jelenségek megszüntetésével egyelőre csak annyi történt, hogy a durva propaganda helyét a finomabb manipuláció váltotta föl.

 

Lépjünk még tovább! A Lampert-botrány mögött valójában a magyar politika egyik legnagyobb hazugsága: a pártfinanszírozás ügye bűzlik. A hal feje. A saját párt (és a saját zseb) számára ellopható közpénzek szaga. Milliárdokról van szó. Arról, hogy a törvényes finanszírozás a tizedét se fedezi a pártpolitikai verseny költségeinek. Hogy a többit állami és önkormányzati pénzek (magánvállalkozói bűnsegédlettel zajló, immáron jó húszszázalékos) lerablásával szerzik a pártok. Ez még nem jellemezte az Antall-kormány idejét. A Horn-érát már igen. Orbán alatt viszont ipari méreteket öltött a dolog, s azóta így megy. Márpedig a magyar politika mindaddig hazugságban és bűnben fogan, ameddig így marad. A változás esélye szinte nulla: kábé annyi, mint a parlamenti létszámcsökkentésé (noha az utóbbira semmi, az előbbire viszont égető szükség volna).

 

A magyar politika másik alaphazugsága mélyen a Kádár-korban gyökerezik. Abban, hogy (Kozák Mártont idézve): \"a szovjet tankok által hatalomra juttatott rezsim demokratikus felhatalmazás híján... az életszínvonal töretlen emelésével gondolta magát legitimálni\". A rendszer csődbe ment. A szabad választásokon legitimitást szerzett új kormány - a rendszerváltozás kényszeréből adódóan is - szakított ezzel. \"Az első demokratikusan megválasztott miniszterelnök nem hazudott\", mondja Bokros Lajos. \"Én a magam részéről sohasem hazudtam\", teszi még hozzá. Igazat beszél: a kamikáze-miniszterelnökről s önmagáról - a későbbi kamikáze-pénzügyminiszter.

 

Lépjünk még tovább! Mondtam, ne sértődjön meg senki: a demokratikus pártversengés első (nem szociális) típusú, újfajta, mediatizált hazugságát az SZDSZ (és a Fidesz) hozta be a magyar politikába \′89-90 fordulóján. A népszavazási majd a választási kampányban: hamis alkotmányjogi és politikai érvekkel operálván a már nem létező kommunista veszéllyel (valójában az MDF-fel) szemben. Ez sikeres, ám végcélját tekintve még eredménytelen volt. A második (már szociális, a kádári gyökerekhez visszanyúló) hazugság a \′94-es szocialista és szabad demokrata kampányban esett - és átütő sikert hozott. Aztán \′95-98-tól Orbán egyesítette a hazugságokat: a szociálisat és az antikommunistát a modern politikai marketing szintjére emelve megszerezte a hatalmat.

 

Miután 2002-ben elvesztette, merőben új fejezetet nyitott a legújabb kori politikai hazugságok történetében. Olyan populista hazugságvárat kezdett el építeni, amelynek minden köve külön is hazugság, s ami csak a parlamentáris rend sáncainak lebontása vagy lerombolása árán épülhet föl végleg.

 

Hazugság, hogy a szabadon választott országgyűléstől nyerhetőn kívül létezik másik - annál erősebb: az utcán szerezhető - demokratikus kormányzati fölhatalmazás. Hazugság, hogy ő és hívei testesítik meg a \"hazát\", ami \"nem lehet ellenzékben\". Hazugság, hogy ők volnának \′56 örökösei, s hogy a \"magyar emberekre\" megint forradalmi munka vár.

 

Hazugság volt a nemzeti konzultáció és a faluparlament. A kettős népszavazás. Hazugság, hogy rosszabbul élünk, s hogy az államtól kell várnunk a boldogulást. Hazugság az olcsó gáz, a villany, a gyógyszer, a tizennegyedik havi nyugdíj és a többi - az új frizura és az új zakó.

 

Hazugság, hogy az ellenfél csalással győzött, hogy a kormány illegitim, ezért intézkedései jogtalanok, ellenük lázadni tehát jogos. Hogy az önkormányzati választás: népszavazás. Hogy a bizalmi szavazás ócska trükk, mert a népakarat letéteményese nem az Országgyűlés, hanem az épülete előtti füves terület.

 

Hazugság, hogy a provokátor kiált \"provokációt\", a hazug: \"hazugságot\" - a populista vezér: demokráciát.

 

\"Az elmúlt napok eseményei... abszurdak, de épp abszurditásukban áll veszélyességük\" - írta egy hete e hasábokon Bugyinszky György. \"Magyarország latin-amerikanizálódásának lehetősége először jelent meg reális perspektívaként a horizonton. Kolumbiában, Bolíviában, Peruban látunk hasonlókat; a frissen szerzett politikai erő napok alatt szétporladhat, mert nincsen éles határvonal az előre rögzített procedúrák és az utcai indulatok között. Ahol populista kalandorok keresik a maguk szerencséjét, és nem válogatnak az eszközökben, ott a mindennapok alaphangja az instabilitás, a káosz permanens lehetősége... Orbán Viktor a rendszerváltás levegőjét érzi. Ebben az egyben igaza van. A parlamentáris demokrácia rendszere felől haladunk egy másik, ma még ismeretlen állapot felé.\"

 

Azzal kezdtem, hogy Gyurcsány hazudott.

 

Azzal fejezem be, hogy mondjon le.

 

Mondjon le arról a naiv szándékáról, hogy egyetlen rohammal kivezeti a magyar politikát a hazugságok sűrű bozótjából. Kezdje el az irtást - eltökélten, szisztematikusan, megfontoltan. Sziszifuszi munka lesz, tán bele is bukik.

 

Talán kamikáze-miniszterelnök lesz belőle is.

 

De addig: védje meg ezt a nyomorult, hazug köztársaságot. Mert a romjain csak ezerszer rosszabb és elviselhetetlenebb hazugságok épülhetnek.

 

Népszabadság • Debreczeni József • 2006. október 14.