2011 utolsó óráiban a kormány érdeminek mondott „ajánlatot” tett a felmondásukat tömegesen letétbe helyező szakorvos-jelölteknek, s úgy tűnik: hajlandóságot mutat valamiféle bérrendezésre.
Csak remélni lehet, hogy nem élnek vissza partnereik jóhiszeműségével. A részletek ismerete nélkül ugyanis nehéz eldönteni, van-e tényleges esély a nyomorúságos fizetések növelésére, érinti-e a bérajánlat a még az orvosokénál is súlyosabb helyzetben levő ápolókat.
Arra sincs válasz, hogy a kormány miért várt az utolsó pillanatig, miért provokálta folyamatosan a tiltakozási akciót szervezőket és hogyan kell érteni a miniszterelnök – a demonstráció felfüggesztésével azonos időben elhangzott – rádiónyilatkozatát: „addig nem tudok jó lelkiismerettel foglalkozni az orvosok bérével, amíg a kórházak adósságban úsznak.
2012-re van annyi pénz, hogy elfogadható béremelést tudjunk adni azoknak az orvosoknak, akik valóban a magyar egészségügyben akarnak dolgozni.”
Megpróbálom lefordítani. Egyfelől Orbán Viktor a lejárt szállítói tartozások rendezésére adott 27 milliárd ellenére adóssághegyeket lát a kórházi szférában, tehát érzékeli, hogy „reformjai” ellenére újratermelődnek a finanszírozási gondok, de megoldást nem kínál. Másfelől szerinte többlet jövedelemre csak az méltó, aki vállalja, hogy itthon dolgozik és nem enged az uniós országok munkaerőpiacáról érkező szirénhangoknak. Az a bitang, aki Angliába vagy Németországba ácsingózik, az semmi jóra ne számítson.
Lássunk tisztán: a bérígéretnek nincs valós fedezete. A kilátásba helyezett 15 milliárdos chips-adó bevétel és a folyó kiadásokra csak átmenetileg használható uniós forrás nem jelenthetnek garanciákat az egészségügyi dolgozóknak, hiszen az idei költségvetés semmilyen előirányzatot nem tartalmaz a bérek emelésére.
Az elmúlt évben a FIDESZ-KDNP kormány egészségpolitikáját a fiskális érdekeknek alávetett kíméletlen megszorítások, totális állami kontroll megteremtése és az ellátások szűkítése jellemezte. Egyebek mellett a betegek növekvő kiszolgáltatottsága, az egzisztenciájukban fenyegetett kórházvezetők és az elszegényedő kispatikák szegélyezték a káoszhoz vezető utat. S ebből a miniszterelnök csak annyi következtetést vont le, hogy az egészségügyet saját lábára kell állítani. Talán Münchausen báróra gondolt, aki a saját hajánál fogva húzta ki magát és lovát a mocsárból?
Attól azonban megijedhetett, hogy a cseh és szlovák orvosok eredményt hozó mozgalma itthon is „fertőzhet”. A bérígérettel a tárgyalóasztalhoz édesgetett rezidensszövetség, ha csalódik, mégis külföldi munkavállalásra ösztönzi tagjait. S jobb „szárazon tartani a puskaport”, ha a hozzájuk csatlakozó érdekképviseletek mégis kitartanának, például nem akarnának pluszügyeletet vállalni. Ezért a mézesmadzag mellett a korbácsot is suhogtatják. Biztos, ami biztos: a vízközműről szóló törvénybe zárószavazás előtt beillesztettek egy passzust a katasztrófa-egészségügyi ellátásról. Ennek lényege az, hogy a kormány egészségügyi válsághelyzetet hirdethet, s akkor korlátozhatják a betegjogokat és kötelezhetik az orvosokat a munkára.
S akkor már csak az a kérdés: vajon komoly biztosítékok nélkül mivel sikerült elaltatni a rezidensek, az orvosi kamara gyanakvását, hogy valami nincs rendben? Vagy csak az időt húzzák, hogy az államháztartás helyzetének rosszabbodásakor sajnálkozzanak?
Itt az idő, hogy a kormány fejezze be a taktikázást, a katasztrófahelyzettel való fenyegetőzést. Hozza nyilvánosságra az érdekképviseletekkel megbeszélendő bérfelzárkóztatási programot, végrehajtásának garanciáit. Fedezetét törvénymódosítással teremtse meg az egészségbiztosítási alapban. Ne várja meg, amíg ez az ígérete is hiteltelenné válik és reménytelen lesz az egészségügy megmentése. Mert se lélegeztető gépre, se a berendezést kezelő szakemberre nem telik.
Dr. Kökény Mihály,
volt egészségügyi miniszter (MSZP)