Az elmúlt év a rendszerváltás óta eltelt időszak legjelentősebb politikai átrendeződését hozta. Beteljesedett a pártrendszer gyökeres átalakulása, a Fidesz országgyűlési és önkormányzati választáson aratott elsöprő győzelme a nyolcévnyi kormányzása során teljesen elhasználódott MSZP középpárttá zsugorodásából, valamint a rendszerváltó pártok (MDF, SZDSZ) eltűnéséből következett.
A Jobbik és az LMP révén új parlamenti pártok jelentek meg a színen, sikerük azonban egyelőre kimerült ennyiben, dinamizmusukat gyorsan elvesztették, az önkormányzati választás már mindkét párt számára kudarc volt. Orbán Viktor a politikai élmezőny utolsó rendszerváltó politikusaként lehetőséget kapott arra, hogy átalakítsa azt a politikai berendezkedést, amelynek megszületésénél maga is bábáskodott. Nem egyszerűen kormányváltás történt, hanem a Fidesz kétharmados parlamenti többségéből következően megkezdődött az új alkotmány előkészítése, és a régi alaptörvény – sokszor napi politikai céloknak alárendelt – lebontása. A kormányzás első szakasza alapvetően arról szólt, hogy a Fidesz rendkívül nagy politikai mozgásterével élve igyekezett minél jobban kiszélesíteni a szűk pénzügyi-gazdaságpolitikai mozgásterét. Ez a törekvés rövidtávon sikeresnek bizonyult, a választott eszközök (bankadó, válságadók, magán-nyugdíjpénztári megtakarítások átvétele) azonban közép- és hosszú távon jelentős kockázatokat hordoznak.
Kötött pályán
2010 elejére némileg javult Magyarország pénzügyi-gazdasági helyzete, de már a választások előtt is nyilvánvaló volt, hogy ez nem jelent teljesen szabad utat az új kormány számára. Ebből következően a Fidesz igyekezett minél kevesebb konkrétummal végigcsinálni a választási kampányt és kormányzásának nyári hónapjait, majd az Európai Unió egyértelmű elvárásainak megfelelően jelentősen módosítania kellett gazdaságpolitikai tervein. Emellett a második Orbán-kormánynak hatalmas várakozásokkal kellett szembenéznie, melyek részben szociális, megélhetési kérdésekre, részben pedig a rendteremtésre, vagyis a közbiztonságra és az úgynevezett elszámoltatásra vonatkoztak. Bár a közvélemény-kutatások szerint a pártpreferenciák nem változtak meg jelentős mértékben (a választók tehát vagy teljesítettnek tartják az elvárásokat vagy nem büntették az azoktól való eltérést), de az adatok szerint az év végére újra erősödött a pesszimizmus a jövőbeli kilátásokat illetően.
Kormányváltás és/vagy rendszerváltás
A Fidesz kétszer került kormányra a rendszerváltás óta, és mind 1998-ban, mind 2010-ben nagyobb jelentőségűnek igyekezett láttatni választási győzelmét, mint puszta váltakozást a parlamentáris demokrácia keretei között. A 2010-es választás után ugyanakkor jóval látványosabban sikerül felmutatni a „több, mint kormányváltás” elvét, ami az új alkotmány elfogadásában éri majd el csúcspontjtát, és várhatóan szorosan hozzá is köti az új alaptörvény elfogadottságát a Fidesz mindenképpen változó támogatottságához.
Miközben a politikai rendszer alapelemeinek módosulása nem összehasonlítható az 1989-1990-es rendszerváltással, a kormány megerősítése, a független intézmények korlátozása, valamint kormányoldalhoz lojális vezetők kinevezése, megválasztása összességében centralizáltabb kormányzati struktúrát teremtett. A legjelentősebb változtatások függetlenek a zajló alkotmányozási folyamattól: részben a hatályos – adott esetben módosított – alaptörvény, részben pedig a politikai gyakorlat tette lehetővé a Fidesz számára a kormánnyal szembeni ellensúlyok gyengítését. Ezek néhol a kormányzás napi szintű feltételei voltak, mint például az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése a válságadók és magán-nyugdíjpénztári vagyonátvétel jelentette extra bevétel biztosítása érdekében.
A rendszerváltást idéző kormányzásnak ugyanakkor nem elhanyagolható a – sok esetben rendkívüli – intézkedéseket magyarázó-elfogadtató törekvése. A Fideszre korábban nem jellemző absztrakt, a választók mindennapi tapasztalatától távoli kommunikáció („Nemzeti Együttműködés Rendszere”, „forradalom”) azonban már az első pillanatokban sem felelt meg a célnak: a kormányzati retorika és a választott kommunikációs eszközök (Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata) gyorsan súlytalanná váltak.
Jó kormányzás, vagy amit akarunk
A jó kormányzás ígéretével hivatalba lépő Fideszre egyszerre jellemző az elődeihez képest lényegesen határozottabb politikai vezetés és az ad hoc döntések mögött húzódó koncepciótlanság. A kormányt, saját deklarált céljaival ellentétben inkább jellemezte a teljesítménykényszer, mint a sokat hangoztatott együttműködés, vagy az állampolgárok legalább látszatszintű bevonása a döntéshozatalba. A bírálatokat kezdetben – látszólag – elfogadó, majd végül mégis figyelmen kívül hagyó jogszabályalkotási gyakorlat (médiaszabályozás, Alkotmánybíróság hatásköre) többször tette nehezen magyarázhatóvá az egyes intézkedéseket. Jellemzővé vált, hogy kormány nem képes, vagy nem is hajlandó tartalmi érvekkel megvédeni a döntéseit, azok egyedüli indokaként a népakaratból levezetett kormányzati akarat szolgál.
Bár a konkrétumok még nem ismertek, jól látható, hogy az ígért strukturális reformok ennek a kormánynak is komoly politikai kihívást fognak jelenteni. Az egészségügy terén még nem látni, hogy sikerül-e szövetségeseket megnyerni a szakma részéről bármiféle jelentősebb, elkerülhetetlen érdeksérelemmel járó átalakításhoz. Az oktatásügyben egyre inkább középpontba kerül a minőségjavítás kérdése a tanárokra is kiterjedően. Utóbbi terület politikai kockázatát leginkább a kettős hatalmi centrum kialakulása jelenti: a kormányban formális vezetői pozíciókat szerzett KDNP-vel szemben a parlamenti oktatási bizottság elnöke, Pokorni Zoltán továbbra is megőrizte befolyását, rajta keresztül pedig szembe is került egymással a két kormánypárt oktatáspolitikai koncepciója. A közigazgatás átalakítása egyelőre nem váltott ki a nyilvánosság előtt is érzékelhető konfliktust a kormányoldalon belül, de a kormány egyelőre arra sem fordított energiát, hogy megmutassa, mi lesz az értelme és jelentősége az intézmények átalakításának.
A kormányoldalon belüli ellentétek és viták nem válságjelenségek, hanem természetes következményei a kormányzásnak, ám éppen azért kapnak nagyobb hangsúlyt a nyilvánosságban, mert egyrészt nem megszokottak a Fidesszel kapcsolatban, másrészt pedig azért, mert ezek konfliktusok a kormány nemzeti egységre való hivatkozását kérdőjelezik meg.
Az Orbán-kormány első félévének legnagyobb vitát kiváltó ügyei a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások elvonása, valamint az új médiaszabályozás elfogadása voltak. Míg az előbbi mögött húzódó racionalitás megközelíthető az államadósság- és hiánycsökkentés rövidtávú céljai felől, utóbbi, a sajtószabadságot szűkítő intézkedéscsomag politikai hatása meglehetősen kétséges. A rendszerváltás óta a médiát rendszabályozni, korlátozni igyekvő kormányzati törekvések végül mindig elbuktak. Arról nem is beszélve, hogy a médiatörvény ügyében mutatott kérlelhetetlenség rendkívül negatív képet festett a kormányról külföldön, ami nem pusztán a rossz imázs, hanem az ebből következő szűkülő mozgástér miatt jelent hátrányt.
Keleti szél
Az Orbán-kormány a külpolitikában is látványos változást hozott a korábbi időszakhoz képest, ráadásul ez az a terület, ahol a stratégia és a végrehajtás a leginkább koherensnek látszik. A határozottabb, sokszor konfliktuskereső érdekérvényesítés, a kezdeményezőkészség és a regionális integráló szerep felvállalása nem csupán az EU-elnökségről szól, hanem a kormány mozgásterének növeléséről is. Utóbbi vonatkozásban a kínai kapcsolatok erősítése vált a leglátványosabbá, feltehetően éppen azért, mert ez nem az előző kormányok külpolitikájához képest jelent újdonságot, hanem a Fidesz saját külpolitikájában jelent fordulatot.
Kockázatos gazdaságpolitika
A magyar gazdaság elmúlt éve két eltérő szakaszra osztható. 2010 első felében a Bajnai-kabinet szinte mindvégig ügyvezető kormányként működött, az őket támogató pártok biztos vereségének tudatában semmilyen komolyabb intézkedést nem hajtottak végre. Elsőrendű célnak a 3,8 költségvetési hiány tartását tűzték ki, de nehéz megítélni, hogy ebben mennyire voltak sikeresek: a legvalószínűbb, hogy újabb intézkedések nélkül a hiány 4 és 5 százalék között alakult volna. Ezt a Kósa-nyilatkozat keltette pánikhangulatban a Varga Mihály-féle „csontvázbizottság” is így vélte, bár a hivatalos Fidesz-kommunikáció előtte és utána is nyolc százalék fölötti deficitet emlegetett. A választások után időszakot gazdaságpolitikai szempontból leginkább rögtönzött forradalomnak lehet nevezni. A legsúlyosabb kormányzati hibák ezen a téren jelentkeztek. Az önálló pénzügyi tárca megszüntetése, beolvasztása a Matolcsy György által vezetett nemzetgazdasági tárcába koordinációs és vezetési problémákat okozott.
A Fidesz eredeti elképzelései – így a nagyobb hiányból finanszírozott fiskális élénkítés – a görög válság miatt néhány hét alatt lehetetlenné váltak, azonban a kormánypárt hitelességét féltve továbbra sem vállalta a megszorításokat, és az adócsökkentésről sem akart lemondani, így letértek a kijelölt pályáról, és kockázatos kísérletbe kezdtek. A válságadók bevezetése, az IMF-el való szembeszállás, a magán-nyugdíjpénztárakról szóló döntés rögtönzött lépés volt, de mindezek rövidtávon hatalmas mozgásteret eredményeztek, míg a közép- és hosszú távú kockázatokat jelentősen emelték. A befektetők a választások után sokat vártak a kétharmados felhatalmazással rendelkező Fidesztől, azonban a „szabadságharc” kísérlete végül jelentősen rontotta hazánk külföldi megítélését: a kockázati-felár emelkedett, a forint gyengült és sorra jöttek a leminősítések. Éppen ezért a kormányon egyre nagyobb a nyomás, hogy a kiadási struktúrát átalakító reformokat hajtson végre: a kockázatos gazdaságpolitikai kísérlet eredményessége tehát elsősorban 2011-től végrehajtandó átalakításoktól függhet.
Tehetetlen ellenzék
Az ellenzéki pártok látványos gyengeségének és tehetetlenségének nem csupán a kormányoldal kétharmados többsége az oka. Az MSZP-nek a hitelessége, a Jobbiknak a témái, az LMP-nek pedig a stratégiája hiányzik elsősorban ahhoz, hogy érdemben hatást tudjanak gyakorolni az Orbán-kormány politikájára.
Mindhárom ellenzéki pártra jellemző a cselekvést bénító belső megosztottság, ami elvileg elvezethetne politikájuk újrafogalmazása felé, de 2010-ben egyikük sem tudott érdemi/életképes alternatívákat felmutatni még saját belső nyilvánossága felé sem. Az MSZP ugyan megőrizte vezető helyét az ellenzéki pártok között, ennek oka azonban legalább annyira a Fidesz törekvése az első számú ellenfél fenntartására, mint az örökölt, egykori nagypárti támogatottság maradéka.