Gyurcsány Ferenc miniszterelnök Szembenézés című cikkének kivonata

De sok apró lépéssel talán megszakítható a hibák láncolata, széttéphetők az önigazoló féligazságok és hazugságok láncszemei és visszatérhetünk egy nyugodtabb, sikeresebb pályára.

Nem vagyok, nem lehetek elfogulatlan elemző. Szereplője, alakítója vagyok közéletünknek, nézőpontom magán viseli ennek minden következményét. Nem állok középen, de szeretném jobban érteni riválisaimat, miközben nem kívánom mentegetni önmagunk hibáit, tévedéseit.

Megmerevedett álláspontok és rögzült politikai szerepek közepette szeretnék tenni egy lépést a kölcsönös megértés irányába. Ezt a célt kívánja szolgálni ez az írás.”

 

 

I. „Sokszor visszatérő állítás szerint minden a rendszerváltozásnál romlott el. Én úgy gondolom, hogy ez nem így van.”

 

1. Mi a baj a rendszerváltozással?

A miniszterelnök írásában először is a rendszerváltás menetét, szerkezetét, történelmi kontextusát és jelentőségét veszi górcső alá. Mint írja, a rendszerváltozásnak négy pillére van: három tartalmi, egy pedig hatalmi-eljárási jellegű.

A tartalmi pillérek:

1. a magántulajdon és magánkezdeményezés elsődlegessége, a szabályozott piaci versenyre épülő szociális piacgazdaság;

2. a parlamentáris demokrácia;

3. a NATO és az EU-tagság. Az első három pillér időtálló, korrekciójára semmi szükség, így az új rendszerváltás igénye ebben a formában abszurd felvetés.

A negyedik pillér két elemből áll:

a.) a rendszerváltás tárgyalásos jellegéből, azaz, hogy az állampárt képviselői az új demokratikus szervezetekkel közösen alakították ki az új alkotmányos kereteket;

b.) a tárgyalásban résztvevők azon megállapodásából, hogy nem korlátozzák az állampárthoz különböző mértékben kötődő szervezetek/személyek részvételét az új köztársaság közügyeiben, illetve azt a választásban megnyilvánuló népakaratra bízzák.

A rendszerváltás negyedik pillérét 1991–92-ben még csak a nemzeti radikális csoportok támadták, visszamenőleg kritizálva a tárgyalásos demokratizálást, majd követelve a volt kommunisták közéletből való kizárását. Később egyre szélesebb jobboldali támogatást kapott ez a követelés, tavaly ősszel már új rendszerváltó forradalmat vizionálva.

 

2. A társadalmi csalódás háromágú gyökere

A miniszterelnök szerint a kitapintható társadalmi frusztráltságnak – amely nem csak Magyarországra jellemző, azzal a többi, egykoron kommunista ország is küzd – a sok közül három fontos oka van.

1. Az úgynevezett zsákutcás fejlődés. A bibói tétel szerint a nemzeti közösségért való egzisztenciális félelem akadályozza meg, hogy „a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen”. Ebből a félelemből születik az antidemokratikus nacionalizmus. A mai körülmények közepette a bibói tétel így fest: „A nemzeti közösséget féltő jobboldal és a demokráciáért aggódó szocialisták és liberálisok egymást kölcsönösen sakkban tartó, önbeteljesítő jóslatként valóra váltható félelmei mintha itt lebegnének közöttünk. Mintha a haza ügye lenne az egyik oldalon, a másikon pedig a haladás, és e kettő együttes képviselete továbbra is kizárná egymást.”

2. A második a mai magyar jobb- és baloldal egymás iránti empátia-hiánya. Mint írja, az empátia hiányának következményei nem szimmetrikusak bal- és jobboldalon. A jobboldal sérelmei időben közelebbiek, az emlékek frissebbek, valamint azt is leszögezi, hogy a „demokratikus politikai versengésben a jobboldal jelentős hátránnyal indult”, így például nem voltak intézményeik, sajtójuk, társadalmi kapcsolataik, a baloldal viszont nem nagyon vett tudomást erről a helyzetről. Erre a jobboldal indulatos daccal, radikális médiapolitikával válaszolt, amelyet a baloldal éles kritikája követett, de az is igaz, hogy a jobboldal akkor is fenntartotta a médiaháttérre vonatkozó kritikáit, amikor annak már nem volt alapja. Tehát „érzéketlenség az egyik, radikalizmus a másik oldalon”.

3. Harmadik okként a szabadság nyomasztó terhét jelöli meg. A 80-as évek második felére kialakult az a felemás módon polgárosodott réteg, amelyik szűknek találta a Kádár-rendszer távlatok nélküli világát, tehát a rendszerváltásban a felemelkedés lehetőségét látta. A középosztálybeliek azonban hamar ráébredtek, hogy többségükre inkább a bizonytalanság vár, hiszen ami működött a szocializmus kitérőkkel és mutyikkal teli világában, az elégtelennek bizonyult az új, versengő körülmények között. Tehát a korábban ellenfélnek tekintett államtól immáron a támaszt várták. „A rendszerváltozás szabadságát egyre többen nem bővülő lehetőségként, hanem növekvő felelősségként, teherként élték meg.” Az okokat pedig egyre inkább az elhibázott rendszerváltozásban látták, nem önmagukban, azaz a panaszkultúra újabb muníciót kapott.

 

3. Rendszerváltás: automatikus megoldás helyett lehetőség

A miniszterelnök leszögezi: 1989–90-ben nem egy tökéletes, eszményi rendszer született, hiszen a demokrácia nem a feltétlen igazság és szabadság rendje, pusztán az eddig ismert legjobb lehetőség. A rendszerváltozás önmagában nem megoldás, hanem lehetőség a megoldásra, nem a felemelkedés, hanem lehetőség a felemelkedésre. „De csak lehetőség.” Arra is rámutat, hogy minden bizonnyal nem elég jól sáfárkodtunk ezzel a lehetőséggel.

 

II. „Kell lennie itt másnak is. Valaminek, aminek semmi köze nincs a rendszerváltáshoz.”

 

Kizárólag az előbbi okokból azonban szerinte nem következnek a 2006. őszi események, azokból pusztán az következne, hogy „elnyúló rosszkedvűséggel váltogatnánk kormányokat.” Az alábbiakban jelöli meg az okokat.

 

1. A demokratikus minimum

A demokratikus versengés egyik legfontosabb előfeltételének annak a közmegegyezésnek a létezését tartja, hogy a versengő pártok mindegyike a közjót szolgálja, azaz az alternatívák ugyan különböznek egymástól, mégis valamennyi jó irányba próbálja vinni az országot. Ennek a meggyőződésnek a hiányában, írja, hazafias és erkölcsös tetté válik a demokratikus jogszabályok burkolt vagy nyílt megsértése, a demokratikus rivális hazaárulóvá minősítése, a demokratikus versengés helyett a korlátlan harc meghirdetése. Ahogyan a miniszterelnök kifejti, a Fidesz 1998 óta egyre nyilvánvalóbban megsérti ezt a demokratikus minimumot, hozzátéve, hogy nem állítja, hogy az MSZP soha nem sértette meg a demokratikus normákat, nem használt meggondolatlan, bántó érveket. De összességében azt állítja, hogy a mai parlamenti pártok egyetlen kivétellel alapvetően tiszteletben tartják a demokratikus alapkonszenzust.

 

A demokratikus minimum sérelmére olyan példákat említ, mint például az a jelenség, hogy a Fidesz évek óta kitartóan azonosítja magát a nemzettel, a hazával. „A nemzeti szimbólumoknak a nemzet közös ünnepein kívül folyamatos pártpolitikai célú használata azt üzeni, hogy aki velünk van, az a nemzet része, vagy fordítva, csak az a nemzet része, aki velünk van.” Másik példaként a parlamentarizmus garanciákkal védett intézményrendszerének folyamatos gyengítésére tett kísérletét említi, rámutatva, hogy a Fidesz ellenzéki politizálás helyett mozgalmi politizálást folytat. Végül leszögezi, hogy a Fidesz 1998-at követően mindhárom nem általa vezetett kormány legitimitását megkérdőjelezte: 2002-ben csalással vádolta a győzelmet aratott pártokat, 2004-ben Medgyessy Péter lemondása után a parlamenti többség által választott miniszterelnököt arra való hivatkozással tekintette illegitimnek, hogy az nem volt a parlament tagja (jóllehet nincs ilyen alkotmányos előírás). Majd a 2006-os választások elvesztését követően már nyáron, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését hónapokkal megelőzően állította, hogy a kormány tudatos és szervezett hazugságokkal került hatalomra, ezért illegitim.

 

2. Se jobb, se bal: radikális és populista

Mint írja, a Fidesz egyre inkább a rendszerváltozásban csalódott, azt korrigálni igyekvő, vagy éppen új rendszerváltozást sürgető radikalizálódó középrétegek pártjává vált. Olyan párttá, amely a védekezésre helyezi a hangsúlyt, és elutasítja az egyéni felelősség növelésére irányuló reformokat. A Fidesz ma már egy antiliberális, populista, radikális nemzeti politikai alakulat. Azt is hozzáteszi a miniszterelnök, hogy a hagyományos jobb- és baloldali megkülönböztetés meghaladását sürgető pártelnöknek annyit sikerült elérnie, hogy a Fidesz ma nehezen tekinthető konzervatív pártnak. Végül leszögezi, hogy hazánkban ezekben az években nem a mérsékelt középpártok parlamenti váltógazdálkodása zajlik, hanem bal- és jobbközép pártok demokratikus koalíciója vív kiélezett küzdelmet a demokratikus alapkonszenzust elutasító radikális, populista Fidesszel szemben. „E küzdelem szélsőséges megnyilvánulását is láthattuk az őszi eseményekben.”

 

3. Iránytévesztés 2001-től és a baloldal felelőssége

A magyar baloldalt a rendszerváltozás óta négy törekvés hajtja:

1. az országot a világ fejlett nyugati régiójához kapcsolja – ez adja a baloldal modernizációs és reformkarakterét;

2. segítse összetartani az egyre nagyobb mértékben differenciálódott társadalmat – ez adja a program társadalmi igazságosság oldalát;

3. erősítse a demokratikus alapkonszenzust;

4. erős, demokratikus politikai tényezővé tenni az MSZP-t.

Kritikaként említi, hogy a szocialista párt nem állt ki mindig teljes mellszélességgel saját modernizációs karaktere mellett: gazdasági körülmények által előállított kényszerre hivatkozott, ahelyett, hogy a párt érdekeivel való szoros megfelelést hangsúlyozta volna. „Egyszóval, nem mertünk baloldalinak lenni…” Előbbi hiba mellett azt nagyobb problémának látja, hogy a fenti négy célt nem sikerült kellően összeegyeztetni, illetve egyik-másik miatt feláldozta a párt a többit. Legfájdalmasabb következménnyel járónak tartja a 2001 után a szociális célok ugyan önmagában indokolható, de mégis egyoldalú követését. Rámutat, hogy ugyan a szocialisták választási programja, nagyon helyesen három egyenrangú célról, modernizációs, jóléti és demokratikus fordulatról beszélt, ám a 2002-es kampány mégis ígéretlicitté egyszerűsödött, melynek tétjeit először az akkori kormány tette meg.

Leszögezi, hogy a költségvetési hiány már 2002 júniusában elérte az egész évre tervezett mérték 99,1 százalékát. Mindeközben a Fidesz-kampányban további 1500 milliárd forint adócsökkentést, a nettó keresetek megduplázását, és 600 km autópálya megépítését ígérték. Azt is hozzáteszi, hogy a „szocialistákat sem kellett félteni” az ígérgetésben: példaként a 13. havi nyugdíjat, az 50%-os közalkalmazotti béremelést említi.

A 2006-os kampányt elemezve kifejti, hogy az azért volt bonyolultabb politikai szerkezetű, mert 2005 őszére kiderült, hogy a költségvetés nem bír el további szociális ígéreteket. Ennek az lett a következménye, hogy a meghirdetetteken túl új elemek nem szerepeltek, a mondanivaló a fejlesztések részletes bemutatása köré épült. Hibaként említi, hogy „a sokak által kritikusnak tartott költségvetési helyzettel való szembenézést kerültük, a korábban bejelentett adócsökkentési programon nem változtattunk.” Azt is hozzáteszi, hogy „utólag nehezen vitatható, hogy az általános forgalmi adó 2006 év eleji csökkentése gazdaságpolitikai hiba volt.”

 

4. Csapdák fogságában

2005–2006-ban az egyre kritikusabbá váló hiánnyal szembesülve a kormánypártok nem vonták vissza az indokolatlanul optimista hangulatban született döntéseket, a Fidesz viszont újra mindent megígért, közben meg élesen támadta a költségvetést, de programot nem adott annak rendbetételére, sőt szociális költekezést helyezett kilátásba. Ennek ellenére veszített az ellenzéki párt. 2002-vel ellentétben azonban a kormánypártoknak el kellett térniük a választási programtól, az adócsökkentési programot vissza kellett vonni, bele kellet fogni a kiigazításba.

Összegezve az előbb leírt eseménysorozatot, a miniszterelnök egy olyan csapdának látja a két párt választási versengését, amelybe végül csak az egyik, a későbbi győztes eshet bele, míg a vesztes megmenekül.

„Ha beváltod a választási ígéretedet, akkor felborítod a költségvetést, ha pedig megszeged ígéretedet, akkor hazudtál.” Felteszi hát a kérdést: „vajon tényleg a választási végeredménytől függ, hogy ki hazudik, és ki erkölcsös?” Majd leszögezi, hogy ebből a csapdából kíván új kormánya tevékenységével kitörni, „időnként félreérthető, ügyetlen, rossz eszközöket is választva, mint amilyen az őszödi beszéd volt.” Utóbbiról megjegyzi, hogy elsősorban azért tartja komoly politikai hibának, mert nem a nyilvánosság előtt hangzott el.

 

 

III. „Változás helyett átfogó fordulat”

 

1. Megváltozott a kormányzás fókusza

Először is leszögezi, hogy míg a kiigazítás elkerülhetetlen feladat, a reformokkal nem ez a helyzet, azt még lehetne halogatni, elodázni. „Miért ne tehetnénk, hiszen biztosan nem történne nemzeti tragédia, ha pár évig még nem tennénk semmit.” Viszont azt is kijelenti, hogy az a cél, hogy megálljuk a helyünket a régiók, nemzetek közötti versenyben, mely versenynek részesei vagyunk, ha akarjuk, ha nem. Arra is rámutat, hogy nem a magyarok képességeivel van a baj, hanem az alkalmazott rendszerekkel, szabályokkal, intézményekkel, amelyek a bliccelésre, kiskapuk keresésére ösztönöznek, amellyel viszont csak ideig-óráig lehetünk sikeresek.

 

2. Nagyobb szabadsághoz több felelősség jár?

A miniszterelnök rámutat, hogy a kommunizmusban a magánszabadság korlátozásával az állam átvállalta a magánfelelősség egy jelentős részét. A rendszerváltással tehát visszakaptuk a szabadságot, ami azonban megnövekedett felelősséggel is jár, ami sokszor és sokaknak terhes. A rendszerváltással elvált köz- és magánfelelősség, a reformfolyamatok pedig ennek a felelősségrendszernek a kialakítását célozzák: a vizitdíj és a tandíj a magánfelelősségről szól.

Kiemeli azt is, hogy a rendszerváltozással párhuzamosan a kapitalizmus gyökeres átalakulása is zajlott, globalizáció néven: a gondoskodó kapitalizmust a minden korábbinál kiélezettebb egyéni és közösségi versenyre épülő globális kapitalizmus váltotta fel. Magyarországnak tehát két kihívással kellett megbirkóznia. Azonban a versenyképesség nem az állami újraelosztás hányadától függ, hiszen vannak sikeres országok alacsony újraelosztási hányaddal (pl. angolszász országok), és magas újraelosztási hányaddal is (skandináv országok). Nem lesz sikeres Magyarország alacsony adószint mellett követelt és nyújtott széles körű jóléti ellátással.

 

3. Rövid kitérő: kiigazítás és egyensúly

„A kiigazítás 2007–2008-ban csökkenti a gazdasági növekedést. Ha ez rövid távú, átmeneti hatás lesz, akkor el lehet fogadni. Ha viszont nem zárható ki egy tartósan alacsony növekedési pálya, akkor a kormánynak végig kell gondolnia, hogy a költségvetés más szerkezetű bevételi oldalával, ezt eredményező adó- és járulékszerkezettel csökkenthető-e a tartósan alacsony növekedés kockázata, tudunk-e nagyobb lendületet adni a gazdaságnak.”

4. Reform a közigazgatásban

A közigazgatási reform alapvető célja a hatékonyság növelése, azaz, hogy az állampolgárok kevesebbért többet kapjanak. Az első feladat a világos teljesítménycél kitűzése, az elvárás megfogalmazása; a jövedelmeket is a teljesítményhez fogja a kormány kötni. A hatékonyságot az alkalmazható köztisztviselők számának csökkentésével is el kívánja a kormány érni, azonban ezzel párhuzamosan mintegy 100 milliárd forintot költ a kormány arra, hogy magas fokú informatikai támogatással csökkentse az ügyintézés átfutási idejét. Negatívuma ennek a folyamatnak, hogy kezdetben inkább csak nő a bizonytalanság, illetve a célok sokaknak túl távoliak és nem elég közvetlenek.

 

5. Reform az egészségügyben és a felsőoktatásban

A közszolgáltatásokkal kapcsolatosan az állampolgárok fogyasztási igényeit szinte semmi nem határolja be, a kereslet tehát minden határt átlépve növekszik, míg ezzel szemben a szolgáltatást nyújtó oldalon a szigorú költségvetés korlátot szab a kínálatnak. Problémaként jelöli meg azt is, hogy a nyújtott szolgáltatások nem egyenlően oszlanak meg a társadalmi csoportok között: az oktatásba a magas státusú szülők gyermekei jelentősen felülreprezentáltak, pláne az eddig „ingyenes” állami intézményekben. Az egészségügyben is hasonló a helyzet: ott a magánbetegek megkülönböztetett bánásmódra számítanak anélkül, hogy az emelt színvonalú szolgáltatás ellenértékét törvényesen megfizetnék. Tárgyalja még a „fizetős egészségüggyel” való riogatás témakörét is: leszögezi, hogy az egészség valóban nem üzlet, senki nem akar olyan fizetős egészségügyet, ahol mindenki maga viseli a gyógyulás pénzügyi kockázatát. De rámutat, hogy az egészségügy, benne a gyógyítás-megelőzés bonyolult rendszerével egyike a leggyorsabban fejlődő globalizált üzleteknek (példaként az amerikai betegek CT-leleteinek Indiába való juttatását említi). Az eladói és a szolgáltatói oldal tehát üzleti alapon működik, ehhez kell tehát a vevői viszonyulást is alakítani, amelynek eszköze a vizitdíj, amely az ingyenesség illúzióját szünteti meg. A felsőoktatás esetében is hasonló a helyzet, ott a tudásvagyon igazságos elosztása és gyarapítása a fő funkció; a piac- és versenyképes tudás pedig nagyon is „beárazható” előny azok számára, akik azt megszerzik. A tandíj bevezetése tehát az ingyenesség és versenymentesség illúziójával való szakítás, amely persze konfliktusos folyamat.

 

6. Reformviták kereszttüzében

Felidézi a sokat hallott kritikát, miszerint a reformfolyamatok átgondolatlanok, rögtönzöttek és kapkodóak. Erre reagálva azt írja, hogy közben két egymással homlokegyenest eltérő igényt szegeznek neki a kormánynak:

1. miért nem voltak az első perctől kész jogszabályok a kormánynál;

2. miért nem hagyott kellő időt a kormány a lépések megfontolásához, reformdiktatúra van.

Az ellentmondás kulcsát abban látja, hogy mindezidáig nem volt Magyarországon a hétköznapi viszonyokat is elérő demokratikus reform (a nyugdíjreform, a honvédelmi reform sem érintett alapvető társadalmi szokásokat), így nincs közmegegyezés a kívánatos menetrendről sem, nemhogy a tartalomról. Végül azt a tanulságot szűri le, hogy ebben a tanulási folyamatban mindenki máshol tart, ezért ellentmondásosak a várakozások. Arra is inti a kormányoldalt, hogy ugyan legfontosabb feladata a közjó képviselete, de meg is kell értetnie az emberekkel, hogy mi történik velük. Ezért azt a következtetést vonja le, hogy jobban ki kell nyitni a koncepció-alkotó és döntéshozatali folyamatot, ezért ki kell emelni a parlamenti térből a hosszabb távú reformok előkészítő szakaszát.

 

7. Reformigény a nyugdíjrendszerben és a közoktatásban

A reformokat e két területen kell folytatni. A közoktatással kapcsolatban olyan szakértői anyagokat idéz, amelyekből kiderül, Magyarország pozíciói látványosan romlottak. Majd kitér arra, hogy a diákok tudásbéli különbsége hazánkban sokkal kisebb mértékben fakadnak egyéni képességeik különbözőségéből, sokkal inkább társadalmi helyzetük eltéréséből.

A nyugdíjrendszerrel kapcsolatban kijelenti, hogy hosszabb távon fenntarthatatlan, de hozzáteszi, hogy kizárólag négyéves ciklusokban gondolkodó kormányok még halogathatnák a döntést, de felelősen gondolkodó politikai erő ezt nem teheti meg, kezelnie kell az ügyet, mert a következő évtized első felében már komoly működési zavarok lehetségesek. 2050-re a nyugdíjkiadások az egészségügyi, tartós ápolási, oktatási és munkanélküli segélyezési összkiadásokkal együtt számítva a GDP 21,2%-ról 28,8%-ra nőnek, amit a magyar gazdaság nem fog tudni elviselni.

Mint írja, a következő hetekben elkezdik a munkát annak érdekében, hogy széles támogatást bíró választ adjanak az előbb vázolt két problémára, illetve a költségvetés változatlan szintű bevétele melletti gazdasági növekedést jobban szolgáló adó- és járulékszerkezet kialakítására.

 

8. Hármas szorítás – együttműködésre ítélve

Magyarország három kihívással áll szemben:

1. polgári, nemzeti átalakulás megkésettsége, ellentmondásossága;

2. rendszerváltáshoz kötődő csalódottság, ebből táplálkozó politikai megosztottság;

3. globális újkapitalizmushoz való alkalmazkodás.

A II. világháború után a nyugati demokráciákban a következő volt a szereposztás: liberálisok és konzervatívok a versenyképességet képviselték, míg a szocialisták és szociáldemokraták az igazságosság szempontjait. A két tábor parlamenti váltógazdálkodása biztosította, hogy kiegyensúlyozott politika alakuljon ki. Mára ez az éles választóvonal megszűnt, mindegyik párt a politikai fősodorhoz közelít, az előbbi két szempontot együttesen képviseli. A politika első számú kérdése a globális versenyképesség lett, ezen kereteken belül fogalmazzák meg magukat. Ennek köszönhetően a pártok programjai a nemzeti modellen belül inkább csak hangsúlyokban tér el egymástól: ezért van nagyobb különbség a brit és a svéd konzervatívok, mint a brit konzervatívok és munkáspártiak között. A közös nemzeti célokat megfogalmazó modellek eltérően születtek meg: van ahol organikus fejlődés útján, van, ahol egyoldalú döntéssel, például a briteknél, ahol a Munkáspárt jelentős mértékben építkezett a konzervatívok programjából. Leszögezi, hogy szerinte Magyarországon nincs esély a közeljövőben átfogó megállapodást kötni. „A lassú lépések politikáját kell folytatni. Tárgyalni, megállapodásra kell jutni azzal, akivel lehet.” És „elszántan, de türelemmel menni kell előre.”

 

9. A baloldal identitásának demokratikus talapzata

„A baloldali identitásépítés két legérzékenyebb eleme a diktatórikus múlthoz és a globalizált új kapitalizmus jelenéhez való viszony meghatározása.” Leszögezi, hogy a baloldal demokratikus hitelességének feltétele, hogy képes legyen határozottan különbséget tenni elfogadhatatlan politikai rendszer és ellentmondásosságában is progresszív politikai szerep között. Tehát szerinte megkerülhetetlen a Kádár-rendszerhez, és a benne különböző szerepet vállalt személyekhez fűződő differenciált viszony kialakítása. „Nem lehet egyszerre igent mondani Nagy Imrére és Kádárra.” Ugyanakkor rámutat arra, hogy tízmillió magyar nem hagyhatta el az országot, „nekik élniük kellett és életet tovább adniuk, és ezért senki nem várhatja el tőlük, hogy (…) szemlesütve járjanak azok között, akik akkor esetleg még meg sem születtek, és a diktatúráról legfeljebb olvasmányélményeik vannak.”

 

10. Nincs antikapitalista kapitalizmus

Mindenekelőtt leszögezi, hogy „nem szeretjük a kapitalizmus egy sor következményét, van okunk kapitalista rendszerkritikára, de nincs ok rendszerváltozásra.” Azaz rámutat, hogy a kapitalizmus nem a lehető legjobb, de biztos, hogy a legkisebb rossz.

 

11. Magyar Szocialista Párt: kezdődjön a pártreform

A párt működésében három ponton lát változtatnivalót:

1. A párt szervezeti élete túlzottan a tagságról, nem annyira a tagság és a választók folyamatos kapcsolatáról szól.

2. Egyszerre kell erősíteni a demokratizmust ill. a hatékonyság- és teljesítményelvet. Ezért szerinte a döntéshozatal bázisát szélesíteni kell, de a végrehajtást határozottan vezetni, irányítani és ellenőrizni kell. Felhívja a figyelmet ugyanakkor, hogy ez nem jelent centralizálást, arra szerinte nincsen szüksége egy ilyen színes hátterű politikai pártnak.

3. Magas minőségű szolgáltatást nyújtó országos irodát kell szervezni, hogy a demokratikus felhatalmazás alapján működő politikai testületek és az őket kiszolgáló munkaszervezetek működését egymástól mindinkább elválasszák. „Nincs szükség radikális fordulatra, és nincs lehetőség a változatlanságra.”

 

 

IV. „Végül…”

 

„A mai magyar baloldal demokratikus politika erőként, a demokratikus nemzeti, baloldali hagyományok folytatójaként, a szociális kapitalizmus modernizációs programját képviseli. Nyitott, együttműködő Magyarországot kíván. Tegyük ehhez hozzá, hogy republikánus, köztársaságpárti és hazafias meggyőződés vezeti. Nemzeti büszkeségének forrását a nemzeti hagyományokon túl elsősorban a világban történő mai helytállásban, a közös sikerben kívánja megtalálni.

Nem kétséges, hogy ez küzdelmes program és küzdelmes út. Nem külső vagy belső ellenségképből táplálkozik, nem a múltból él, nem védekezést, hanem kezdeményező versengést ajánl. Együttműködésre, partnerségre épít.

Nekünk is, Magyarországnak is változni kell.

Mire várnánk?”

 

 

(Az írás teljes terjedelmében a Népszabadság 2007. január 26-i számában olvasható)