Sólyom László köztársasági elnök beszéde a Hamburg Szabad és Hanza város Szenátusa által rendezett „Mátyás-vacsora” alkalmával

A hetvenes években és a nyolcvanas évtized elején többször töltöttem hónapokat a külföldi és nemzetközi polgári jogot kutató hamburgi Max-Planck Intézetben. S a munka mellett nagy felfedezőutakra indultam a Mittelweg-ről Hamburg különböző részeibe, továbbá az észak-német kisvárosokba, kerestem a Buddenbrookok és Theodor Storm világát. De itt, Hamburgban láttam Peter Zadek Shakespeare-inszenierungjait, itt ragadott meg Monteverdi német és japán zenenövendékek előadásában.

 

Ennek a mai visszatérésnek azonban, ezen túli emocionális súlya van. Hiszen gondolhattam volna-e akkor, hogy egyszer, majd mint a szabad és független Magyar Köztársaság elnöke leszek vendége Hamburg szabad és Hanza városának, egy egyesült Németországban? S a Mátyás vacsora idei témája, a rendszerváltás is nagyon közelről érint: az abban játszott szerepem és felelősségem folyamatosan a teljes történelmi folyamat újra és újra átgondolására késztet.

 

Hölgyeim és Uraim, az előttem szólók is bizonyítják: Németország is a rendszerváltásban tapasztalt ország. Németország az egyetlen nyugati ország, az EU egyetlen alapító tagja, amelyet a rendszerváltás közvetlenül érintett, és mindmáig befolyásol.

 

Noha a rendszerváltás a két Németország egyesülésének keretében ment végbe, itt is meg kellett küzdeni a demokráciába való átmenet problémáival: az alkotmányjogi dilemmákkal, a múlt feldolgozásával, a privatizációval. Ezek a problémák a világ minden demokratikus átmenetében felmerültek, a hetvenes évek Ibériájától kezdve az időben közelebbi dél-amerikai, dél-afrikai és ázsiai változásokig.

 

Mégis Németország keleti felében és Közép-Európa országaiban az átmenetnek saját, és közös jegyei vannak. Hiszen közös volt az itt elszenvedett diktatúra, és közös annak máig ható öröksége is.

 

A nemzetközi közönség szemében Magyarország és a többi közép-európai állam volt sokáig „új demokrácia”. Az „új demokrácia” minősítést a kilencvenes évek elején, amikor az Alkotmánybíróság elnöke voltam, mindig visszautasítottam. Nekünk nem volt új a demokrácia, hanem visszatérhettünk hozzá; ahogy maga a rendszerváltás is visszatérést, hazatérést jelentett a keleti, szovjet blokkból Európába. Megjegyzem, a szellemi és kulturális közösség Közép-Európával sosem szakadt meg – gondoljanak csak a német nyelv mindvégig fennmaradt lingua franca státuszára.

 

Mivel tehát ugyanabban a sorsban osztoztunk és osztozunk, képesek vagyunk kölcsönös empátiával viseltetni egymás iránt. Mire vagy mihez kell a „megértés”?

 

Például Magyarország reális megítéléséhez. Ahhoz, hogy egyes negatív fejleményeket helyükön kezeljenek, ne ragadjanak ki és nagyítsanak fel. Hiszen a németeknek többszörösen is ismerniük kell a szabadságba belenövő társadalmak nehézségeit. S „megértésről” – sőt, Goethe szavával Einsicht-ről – különös bizalommal beszélek Hamburgban, mint természetszerűleg nyitott, és objektív értékméréshez szokott kikötővárosban, ahol olyan szellem uralkodik, amely a saját, a német történelmet is képes tágabb horizont előtt, hosszú távra nézve, kritikusan és egyben szeretettel szemlélni.

 

Hölgyeim és Uraim, a közös sors, a határnyitás és a demokratikus rendszerváltás kapcsán nemcsak a kölcsönös empátia biztosított, hanem az országaink közötti szolidaritás is nyilvánvaló.

 

A keletnémetek megsegítése Magyarországon, majd kiengedésük az akkori NSZK-ba a szolidaritás nagyszerű tette volt, mind az akkori magyar kormány, mind a magyar lakosság és civil szervezetek részéről.

 

Mindig büszke leszek Németh Miklós miniszterelnök válaszára Helmuth Kohl érdeklődésére, hogy mi az ára a határ kinyitásának. A miniszterelnök ezt mondta: Magyarország nem ad el embereket.

 

Az eseményeket azonban nem szabad a Páneurópai piknikre vagy 1989. szeptember 11-ére szűkíteni. Sem a vasfüggöny lebontása, sem a keletnémetek kiutazásának lehetővé tétele nem vezetett volna önmagában Európa kettéosztottságának megszűnéséhez: a szögesdrót nélküli határ két oldalán két gyökeresen más rendszer is létezhetett volna.

 

Tudni kell tehát, hogy szeptember közepén Magyarországon már a megegyezés előtt álltak a Kerekasztal-tárgyalások a kommunista párt és az ellenzéki erők között. Egyedülálló a tárgyalásos forradalomnak ez a módja: pontos menetrend készült a szabad választásokig, amelynek eredményét a kommunisták feltétel nélkül előre elfogadták. A Kerekasztal-tárgyalások keretében kidolgoztuk az összes ehhez szükséges, és a jövendő demokratikus rendszer alapvető törvényei, beleértve az alkotmány új szövegét is.

 

Később, amikor a Kerekasztal-tárgyalások négy kötetben publikált jegyzőkönyveit olvastam, nem egyszer gondoltam a Herrenchiemseeer alkotmányozó konvent dokumentumaira. S míg Németországban az események a berlini fal leomlásához vezettek, fél évvel azután Magyarország teljes demokratikus és jogállami intézményrendszerrel indult el történelme új szakaszán.

 

Ez a csodálatos – az Alkotmánybíróság kifejezésével – „jogállami forradalom” szoros kapcsolatban állt az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal. Nemcsak azért, mert annak céljait valósította meg, hanem mert a békés átmenet alapja az egyetértés volt kommunisták és a demokratikus erők között, hogy az ’56-hoz hasonló vérontást és áldozatot minden áron el kell kerülni.

 

Más, kevésbé ismert történelmi körülménynek is szerepe volt a keletnémetek ügyének megoldásában – ismét egy sok tekintetben közös ügy, amelynek jelenét és jövőjét tekintve is Németország empátiájára számítok.

 

Az NSZK szinte a teljes német kisebbséget kimenekítette a kommunista Romániából. Az erdélyi szászok a 13. század óta a Magyar Királyság anyagi és szellemi kultúra gazdagítói és megbecsült része voltak, akik az első világháború után közel kétmillió magyarral együtt váltak kisebbséggé Romániában.

 

A szászok kivándorlásával párhuzamosan magyar menekültek áradata érkezett Magyarországra az elviselhetetlen nemzetiségi elnyomás elől. Elképzelhetetlen lett volna, hogy őket visszatoloncolják Romániába. Ezért csatlakozott Magyarország a genfi menekültügyi egyezményhez – ami azután a keletnémetek javára is használható volt.

 

Ezek a közös tapasztalatok tesznek bizakodóvá, hogy sem Németország, sem Európa általában nem éri be azzal, ha ma egy EU tagországban a magyar kisebbség anyanyelv használatát súlyosan korlátozzák.

 

Hölgyeim és Uraim, annak idején többször tapasztaltuk, hogy a nemzetközi politika védeni akarta a világpolitikai status quo-t, de legalábbis egy nagyon lassú, fokozatos átmenet pártolásában volt érdekelt. De hát nem történt-e hasonló, amikor Németország újraegyesítése volt a tét?

 

A rendszerváltó országoknak igenis bátorságra és fantáziára is szükségük volt, hogy ezen kétségek ellenére kihasználják a történelem egyszeri pillanatát.

 

Húsz évvel ezelőtt történt a rendszerváltás, húsz éves az egyesült Németország is. Minden radikális változás, még a rosszból a jóba való is, súlyos próbatétel a társadalomnak. Így például a kommunista utódpártok sikere gyakorta összefügg a lakosság túlzott várakozásaival.

 

Tudomásul kell vennünk, hogy az intézmények gyorsan megváltoztathatók – azonban a társadalom és az emberek lassan változnak. Ez minden forradalom tanulsága. A rendszerváltás tehát egyben generációs probléma is.

 

Természetesen van aközött különbség, hogy az új Szövetségi Köztársaság intézményei eleve a régi Szövetségi Köztársaság intézményrendszerébe integrálódtak, míg Magyarországon a törvényi kereteket saját erőből kellett megtölteni megfelelő tartalommal.

 

Hogy ez mennyire sikeres volt, mutatja például az Alkotmánybíróság esete. Az Alkotmánybíróság – nem utolsósorban élénk kapcsolatban Karlsruhe-val, de figyelemmel az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságára és a fontosabb európai alkotmánybíróságokra – öt év alatt létrehozta az állam alkotmányos működésének teljes eszköztárát, és tekintéllyel ruházta fel azt. S eközben az európai átlagnál nagyobb teret biztosított például a szólásszabadságnak vagy a környezetvédelemnek.

 

Az elmúlt 20 év válságaiban mindig volt egy biztos mérce, ti. az alkotmányosság, és ez érvényesült is. Hozzáteszem, az alkotmányosság az alkotmány értékeinek uralmát is jelenti, és Magyarországon mindeddig az alkotmány morális olvasata érvényesült.

 

Mindezt azért hangsúlyozom, mert intézményeinek színvonala és állapota alapján Magyarország bizalmat követelhet magának. Nyugat-Európa nem egy hagyományos demokráciájában látunk aggasztó jelenségeket: szélsőséges csoportok vagy pártok garázdálkodását, sőt politikai sikereit, vagy éppen rasszista bűntényeket. Mégis, a világ ezen országokba vetett bizalma nem rendül meg, mert magát a rendszert szilárdnak tartja, s a fenyegetések erejét nem becsüli túl.

 

Magyarországot is így kell és lehet megítélni – nem puszta méltányosságból, hanem a tények ismerete alapján.

 

Németországnak hosszabb és többszörös, de már nekünk is egy emberöltőnyi tapasztalatunk van arról, hogyan, és a demokratikus intézményekkel milyen kölcsönhatásban alakul át egy hosszú diktatúrát megélt társadalom. Erre a fejlődésre a legújabb kori történelmünk eseményeinek nagy hatása van. Azonban magának az időnek is jelentős szerepe van ebben a történelemben.

 

A rendszerváltás már tíz évvel ezelőtt is történelem volt az akkori fiatalságnak, amely őket személyesen nem érintette. Ma az a generáció ér alkotó korba, amely minden ízében a szabadságban és az európai határtalanságban szocializálódott. Bármilyen probléma esetén egyre kevéssé fogják annak gyökerét a rendszerváltásban keresni – és joggal.

 

De a mi felelősségünk, a rendszerváltóké éppúgy nem enyészik el, mint a szülőké, akik minden tettükkel, akarva és akaratlanul is, meghatározóan befolyásolják gyermekeik életét és jövőjét. A rendszerváltás 20. évfordulójára emlékezve ez a mi terhünk, de egyben örömünk is, hogy nekünk ilyen nagyszerű feladat jutott.