Jó, ha ez kell, akkor legyen! Adjuk oda nekik az ország egy részét. Nem nagy területet, merthogy hál’ istennek, nincsenek sokan, meg különben is: sok jó ember kis helyen is elfér. Kapjanak egy darab magyar földet, amit, ha akarnak, nevezhetnek akár Nagy-Magyarországnak is.
Lenne egy országuk, ahol maguk vannak. Ahol mindig azt csinálják, amit akarnak. Ők hoznák a törvényeket, ők lennének a törvény.
Lenne egy országuk, olyan, amilyenért ma rendszeresen az utcára vonulnak. Egy ország, ahol megvalósulhat gyönyörű képességük: a rend.
Ahol büntetlenül lehet dobálni, és gyújtogatni, sőt, az előrelépés érdekében kötelező lenne. De legalábbis mindennapos elfoglaltság.
Ebben a miénkkel szomszédos országban, csupa nemzeti érzelmű, tisztakezű forradalmár élne. Csak ők tehetnék be oda a lábukat, és persze az is követelmény, hogy az ottani polgárok pedigréje rendben legyen. Legalább négy felmenőig, de ha lehet, még annál is tovább.
Mindenki forradalmár lenne, és minimum a fejétől a talpáig hazafi. Szabad ország lenne, amelyben lehetne mindenféle fura jelszavakat, rigmusokat kiabálni – büntetlenül, sőt, a legszellemesebb versikék kiötlői még jutalmat is kapnának egy erre szakosodott grémiumtól.
A tévében és a moziban kizárólag tiszta hegyi folyókat mutatnának, néhol egy-egy zöld mezőt, patakot, vágóképnek pedig messzire tekintő, szúrós tekintetű kucsmás embert. És persze buzgó ájtatosságot - anélkül nem múlhat el a nap. A szórakoztató műsorokat is száműznék: elveszi az időt a rendbontástól és a gyűlölködéstől. Minden nap az un. gyűlölet-félórával kezdődne, amelyekről csak orvosi igazolással lehet távol maradni. (Az orvosokat nagyon alaposan megválogatnák, nehogy ellenség férkőzzön közéjük).
Persze, mint minden országban, itt is lennének problémák, amelyeket meg kellene oldani. Mert ha csak magunk vagyunk, kivétel nélkül rendes, jóravaló emberek, akkor kik ellen vonulunk az utcára? Kik ellen eszkábáljuk össze a Molotov koktélokat, szedjük fel az utcakövet, bújtatjuk olajjal átitatott zoknikba a brikettet?
Ellenség nélkül unalmas az élet. Az unalomnál pedig, tudjuk, nincs rosszabb. Az unalom elviselhetetlen.
Ha már minden házat leromboltunk, minden autót felgyújtottunk, minden kordont összetörtünk, akkor majd szépen körülkémlelünk a mi szép új hazánkban, és azt kérdezzük önmagunktól: hát akkor most mi is van itt tulajdonképpen?
Nincs semmi, persze, hogyan is lenne? Ami volt, leamortizáltuk, helyette nem építettünk semmit. Nem volt rá időnk, minden percünket elvette a forradalom.
És egy idő után tényleg kezdünk unatkozni. Már minden rovásírással írott könyvet kiolvastunk, kifogytunk az összes gyűlölködő rigmusból. Jobb híján, titokban, tiltott tévéadókat próbálunk a készülékünkön behozni. Szájról szájra terjed, hogy melyik hullámhosszon melyik fogható. Az idősebbek még emlékeznek a régi jó műsorokra, az unokák pedig hitetlenkedve hallgatják a nagyapa történeteit azokról az időkről, amikor még több rádiót és televíziót lehetett hallgatni és nézni. És újságból is sok volt, meg színházból is. Sokat ivott az öreg, azért beszél hülyeségeket, mondják majd az unokák megértően, de azért ők is beleborzonganak, ha megpróbálják elképzelni: tényleg volt idő, amikor nem volt kötelező mindenkit gyűlölni?
Elterjed, hogy a szomszédos országban, ahonnan a nagyszülők származnak, lehet rágógumit kapni. Időnként valaki kap is néhány dobozzal egy valahogyan átcsempészett küldeményben. És hírek jönnek arról is, hogy a szomszédos ország fiataljai Coca Cola mámorban fetrengenek. Az élelmesek színes magazinokat csempésznek be az országba, olyan újságokat, amelyekben szép és kívánatos hölgyek igen kevés ruházatban láthatók. Az ilyen elhajlásokat persze a törvény bünteti, az elkövetőkre szigorú ítélet vár.
Ám mindig lesznek olyanok, akik szembeszegülnek a hatalommal. Akik, amikor úgy hiszik, hogy senki sem látja őket, nagy titokban, kis csoportokban gyülekeznek. Halkan beszélnek, mert félnek a lehallgatástól, de idővel egyre többen lesznek. És ilyenkor hol félóráig, hol meg egy teljes napon át nem gyűlölnek senkit. Nem gyújtogatnak, nem dobálnak kövekkel, csak szép csendesen beszélgetnek.
Tudják, hogy tilos, de épp ez benne a szép.
Föld.S.Péter