A Gój Motorosok és a sajtószabadság

A fasisztoid szélsőjobboldal – a sajtó- és szólásszabadság iránti hagyományos nagyrabecsülése szellemében – máskor se habozik, hogy a tüntetésein, rendezvényein munkájukat végző sajtótudósítokat bántalmazza, lökdösse, fenyegesse, attól se riad vissza, hogy a neki nem tetsző hírlapírókról halállistákat tegyen közzé, ezeket köztereken mutogassa, kifüggessze, attól se, hogy szennyes orgánumaiban fényképüket, lakcímüket, telefonszámukat publikálja (félreérthetetlen célzattal).

   Ezt megszoktuk. Meg kellett szoknunk. Habár a demokratikus többség mindettől nyilvánvalóan undorodik. Bár nem hangsúlyozzuk eléggé: lapszerkesztőségek fizikai nyomás alá helyezése és erőszakkal való félig-meddig burkolt zsarolása az alkotmány védelmét élvező sajtószabadság súlyos sérelme, amelyet a köztársaságnak nem szabad – és ha a hatályos jog még hatályban van – nem is lehet eltűrnie.

   A sajtószabadságot négyféle tényező fenyegetheti: 1. az állami cenzúra – ilyen a Magyar Köztársaságban nincs; 2. a tulajdonos túlzott befolyása, a szerkesztőség autonómiájának korlátozása; 3. a hirdetők és más tőkés csoportok illegitim befolyása a hírszolgáltatásra és a kommentárokra; 4. a közvélemény némely csoportjainak intoleranciája. A három utóbbi tényező nagyon is jelen van. A másodikra jó példa a Magyar Hírlap esete, amelyben az új tulajdonos egyszerűen elbocsátotta a zömmel liberális szerkesztőséget, és a lapot – se szó, se beszéd – átvitte a szélsőjobboldalra. A harmadik – természeténél fogva – általában rejtett, de sokszor sejthető még az olvasóközönség számára is. A negyedik mindig megvolt, de 2006 óta különösen fölerősödött Magyarországon. Ki tudja, mennyi mindent nem írnak meg újságírók és külső munkatársak, mert félnek: félnek tőle – s nem indokolatlanul – , hogy tényközlésükért vagy véleményükért megverhetik vagy megölhetik őket.

   Meg kell itt még jegyezni, hogy van a gyülekezési és a szólásszabadságnak (ez esetben a tüntetésnek) olyan alkotmányos szellemű, demokratikus jellegű törvényi korlátja, amelyet nem tartanak be. A hatályos jog büntetni rendeli „a népképviseleti szervek munkájának megzavarását”, ebből értelemszerűen következik, hogy az Országgyűlést és az önkormányzatokat nem szabad fizikai nyomás alá helyezni, legalább addig, ameddig a parlament és a képviselőtestületek, fővárosi és megyei közgyűlések összejövetele tart. Amikor az Országgyűlés törvényesen megválasztott többségének képviselőit köpködte, lökdöste, ütlegelte a tömeg, nemcsak visszataszító volt a fizikai erőfölénnyel, az adott helyen meglévő számszerű többséggel való – mindig viszolyogtató – visszaélés, hanem ez egyben szigorúan tilos volt, törvénysértés volt, ám köztudomásúlag a rend- és kormányőrség képtelen volt (vagy nem volt hajlandó) a népszuverenitás hivatalos letéteményeseit megvédeni a nyilvánvaló bűncselekménnyel szemben. A helyhatóságok ülésein és a bírósági tárgyalásokon való szervezett szélsőjobboldali randalírozás mindennapos.

   Ész- és életszerű a vélelem, hogy amennyiben az országgyűlési vagy önkormányzati képviselők nem úgy foglalnak állást közügyekben, ahogyan az valamely erőszakos kisebbségnek tetszenék, akkor testi épségüket kockáztatják. Természetesen ezeknek a kisebbségeknek is alkotmányos joguk van nézeteik akár sértő és hangos kifejezésére, de a képviseleti demokrácia működését tilos akadályozniuk. Ennek a civilizációs minimumnak a fönntartására a jelenlegi magyar állam nem képes.

   Ahogyan nem tudhatunk róla, milyen cikkek nem jelennek meg a sajtóban, hovatovább azt se tudhatjuk, milyen törvényjavaslatok, helyi rendelettervezetek maradnak szerzőik magánarchívumában a tűrhetetlen és illegitim nyomás következtében.

   Van olyan helyzet, amelyben valamely állam tisztségviselői nem tudnak élni törvény adta jogaikkal, előjogaikkal, fölhatalmazásukkal, mert ezt politikailag motivált, az adott jogrendszerben illegitim, pláne illegális  csoportok erőszaka vagy fenyegetése megakadályozza. Ennek a helyzetnek a neve: polgárháború. Itt még nem tartunk, de a polgárháború bizonyos kezdeti elemei megfigyelhetők.

   Egyetlen kivétellel: az állam ilyenkor szokásos – habár sajnálatos – , ellenkező irányú erőszaka nem észlelhető. És itt nem a tüntetők elleni, hisztérikus és brutális rendőri bosszúakciókra gondolunk (2006 őszén), amelyeket elítélünk, hanem a törvényes hatalomgyakorlás szabályszerű rutinjaira. Azaz: a törvénybe ütköző, erőszakkal fenyegető tömegakciókat meg kell akadályozni, föl kell oszlatni. Természetesen ennek a jogszerű lehetőségnek a rendeltetésszerű használata az erőviszonyok függvénye. Ha ebből indulunk ki – és ebből kell kiindulnunk – , akkor azt kell mondanunk, hogy a köztársaság törvényes hatóságai és a közvélemény széles szektorai (nem mindig, de egyre gyakrabban) úgy ítélik meg: a szélsőjobboldal akkora erő ma Magyarországon, hogy törvényszegései, szabálysértései fölött ajánlatosabb szemet hunyni.

   A közvélemény egy része a Népszava kontra „Gój Motorosok” ügyben alaposan levizsgázott. Olyan személyek, csoportok és orgánumok, amelyek másutt és máskor több-kevesebb hévvel támogatták az ellentüntetések ötletét (de már akkor is kikötötték, hogy baloldali személyiségeknek – mint pl. e sorok írójának – nincs keresnivalójuk antifasiszta megmozdulásokon, csak neo- és paleokonzervatívoknak), most két (nyílt és rejtett) okból bújnak ki az antifasiszta szolidaritás állítólag általánosan kötelező főszabálya alól.

  A nyíltan hangoztatott ok: a Népszava publicistája, Andrassew Iván gúnyolódni mert a népszerű, bájos – kissé talán vásott – Gój Motorosokkal, úgy kell neki, „házhoz ment a pofonért” (ez az adott kontextusban gyomorforgató fordulat az Ifjú Humanisták, eddig tudtommal a barátaim, leleménye), erőszakról nincs szó (a Gój Motorosok nem jelentették be előre, hogy – teszem azt – esetleg föl akarják gyújtani a szerkesztőség épületét vagy össze akarják törni a lap munkatársainak a csontjait), „nincs ügy”, ez az eset nem alkalmas az erőszakos szélsőjobboldali „nyomásgyakorlással” szembeni honpolgári ellenállásra. Tehát aki humorizálni mer az árpádsávos izomkolosszusokkal, a saját kockázatára teszi, magára vessen. Ha ez így igaz, akkor a Magyar Köztársaságban megszűnik – megszűnőben van – a sajtószabadság. Aki föl tud bérelni néhány verőlegényt meg túráztatni képes a motorját, az – kiváló antifasiszta barátaink és kollégáink szerint – „legitim” módon hallgattathatja el a szabadságpárti közvélemény-rész képviselőit a néhai Kosáry Domokos akadémikustól Andrassew Ivánig, a Népszava belső munkatársáig.

   A rejtett ok: a Népszava köztudomásúlag közel áll az MSZP-hez (és az MSZDP-hez), vagyis a jelenlegi kormányhoz. (Bár meg kell jegyeznem, hogy – szemben más lapok „exkluzívabb” gyakorlatával – olyan szerzőket is szívesen és gyakran közöl, mint én, aki ugyancsak köztudomásúlag a kormány politikájának eltökélt, kemény ellenfele vagyok.) A kormánytábor vezetői és hívei ebben a pillanatban rendkívül népszerűtlenek, szorult helyzetben vannak. Ezért némi merészséget kíván kiállni mellettük – akár olyan ügyben is, amely a kormány politikáját se pro, se kontra nem érinti – , mert ha valaki „összeér” a kormánypolitika támogatóival, arra ráéghet a „gyurcsányista” stigma, ez pedig kényelmetlen. Tehát némely antifasiszták válogatnak a szélsőjobboldali fenyegetések megcélzott áldozatai között, nem óhajtják megvédeni azokat, akikkel más ügyekben nem óhajtanának egyazon platformon, pódiumon, egyazon térben mutatkozni. Nem fizikai gyávaságról van itt szó, hiszen ezek az antifasiszták – korábbi politikai gesztusaikkal – szintén veszélynek tették ki magukat. Nem. Ez politikai gyávaság.

   Ahogyan a Népszabadság online változatában (www.NOL.hu) megjósoltam, a Hollán Ernő utcai, nagy sikerű demonstráció után következett – nem a jobboldalon, amely egyszerűen „az »antifasiszta« csőcselékről” ír (figyeljünk a belső idézőjelre), hanem a balközépen! – a lekicsinylés, a gúnyolódás, a szájszöglet-görbítés, a fitymálás és finnyáskodás, az ügy redukciója néhány bulvárfigura groteszk fontoskodására. A balközép „véleményformálók” utálják a sikert. Utálják híveiket, utálják a vezetőiket (nekem nem ezek a „vezetőim”, én nem tartozom a balközéphez, de ezt mégse szeretem nézni). Az ok: a kormánykoalíció sikertelensége és bomlása. Ezeknek a nyilatkozóknak és közbeszélőknek maga az ügy – a fasizálódással szembeni életfontosságú ellenállás – kevésbé volt fontos, mint egy másik ügyben (kormánypolitika) érzett kiábrándultság és kedvetlenség. Erre csak azt mondhatjuk: Mucsa.

   Ez alulmúlhatatlan.

   Ha némely antifasisztáknak magánál az ügynél fontosabb a jobboldal és a többi kormányellenes erő jóindulatának a megőrzése (ez a legfontosabb esetben egyébként: illúzió; a megalkuvók legyenek csak józanok és számítók!), akkor meggyőződésük tisztasága és ereje felől bizonyos kétségeket táplálhatunk. Mivel az antifasizmus szükségképpen csak „követi” a fasizmust, nem választhatja meg tetszés szerint célpontjait. Mindenkit védenie kell, akit a szélsőjobboldal támad. Aki Andrassew Iván szólásszabadságát és egy fontos napilap zavartalan működését védi, annak nem kell egyetértenie Andrassew Ivánnal vagy a Népszava szerkesztőségével – nem erről van szó! – , csak védenie kell a szabadságukat, hogy azt írjanak, ami és ahogy nekik tetszik.

   Azt vetik ez ellen, hogy a Népszava munkatársának írása „sérti” a túlfinomult és túlérzékeny Gój Motorosokat. Megengedem: láthatólag bosszantja őket.

   De miért alkalmaznak kettős mércét? Hány ember érzékenységét sérti a szélsőjobboldali sajtó?

   A Nemzetőr, a Magyar Világ, a Magyar Jelen, a Magyar Hírlap, az Új Idők, a Nyugati Magyarság, a Magyar Fórum, a Szittyakürt stb. magyarok millióinak méltóságát, önérzetét, büszkeségét sérti. (A magyarországi sajtó a maga egészében annyira jobbra tolódott, hogy – mondjuk – a Magyar Demokrata már úgyszólván normális „mainstream” újságnak tűnik föl.) Az említett lapok megvásárolhatók a pályaudvarokon, vasútállomásokon, a metróban, buszpályaudvarokon, postahivatalokban: tehát a demokratikus magyar állam saját fönnhatósága alatti, állami tulajdonú területein. Magyarországon nemcsak szólásszabadság van, hanem szerződési szabadság is. Miért kell a magyar állam vállalatainak – MÁV, BKV, Volán, Magyar Posta – olyan sajtóterjesztő cégekkel szerződniük, amelyek efféle, nyomdafestékkel bemocskolt papíripari termékeket árusítanak? Evvel a magyar állam legitimálja az uszító szélsőjobboldali propagandát. Ez a legengedékenyebb és legtágabb keblű angolszász országokban is teljességgel elképzelhetetlen. Az Egyesült Államokban nem átlátszó, zárt borítékban (kívül tilos föltüntetni a küldemény beltartalmát) lehet terjeszteni effajta mocskot, eldugott helyeken vannak üzletek, ahol ilyesmi kapható. Nem főútvonalakon! A magyar főváros központi, V. kerületében, kitűnően hozzáférhető helyen vannak könyvesboltok, amelyek nyílt náci irodalmat terjesztenek. Előttük nincsenek hangos tüntetések. Őket nem fenyegetik provokátorok. 

   A szélsőjobboldaliaknak is vannak jogaik – kiadhatják és bizonyos határok között terjeszthetik eszméiket – , de ésszerű korlátozásukat nem érheti kifogás. Erre persze semmi remény nincs. Semmilyen jog nem tiltja, hogy állami és magánvállalatok ne kössenek szerződést emberellenes babonák forgalmazóival – az egyik följebb hivatkozott lap a vérvád fölújításával hívta föl magára az ilyesmire fogékony közönség figyelmét. (Mint ahogy arra se lehet kötelezni állami vagy magántulajdonban lévő jegyirodákat, hogy neonáci szkinhed rockegyüttesek ún. „koncertjeire” áruljanak jegyeket, ha nincs kedvük hozzá.) Biztosak lehetünk benne, hogy senki nem fog csinálni semmit. De ha már a neonácik, újnyilasok épp olyan nyugodtan mozoghatnak társadalmunkban, mint bárki más, akkor legalább a demokrácia tág keretei közé beférő, hagyományosabb hírlapok is elvárhatják, hogy nyugodt – nyilván nem tévedésektől mentes – munkájukat zavartalanul folytathassák.

   Ha még ennyit se lehet megérteni és elfogadtatni, akkor csakugyan megette a fene az egészet.

                Tamás Gáspár Miklós