Álomvilágok harca

A két írás ideológiai mélysége igencsak megkérdőjelezhető, a tartalmi kérdések boncolgatására, szakpolitikai iránymutatásra váró olvasó igen kevés támpontra lel bennük. Ehelyett jórészt kénytelenek vagyunk beérni körmönfont lózungokkal és elcsépelt szóvirágokkal. Lendvai és Orbán olyanok, mintha egy Dumas-regényből léptek volna elő. Kerülgetik egymást, bujtatott sértéseket vágnak egymás fejéhez, fenyegetően suhogtatják pengéiket.

Az írásoknak egyetlen olyan elemük van, melyet konzervatív politikusként valóban figyelemre méltónak tartok, ez pedig az a mély egyetértés, mellyel a két politikus elítéli a piacgazdaságot. A szinte minden kérdésben konszenzusképtelen pártok a legnagyobb egyetértésben söprik a szőnyeg alá az állam és a piacgazdaság viszonyáról szóló normális párbeszédet.

Ma Magyarországon egy dologban biztosan közös nevezőn van a Fidesz, az MSZP és a Jobbik - ez pedig az állam fetisizálása. Ma a Magyar Demokrata Fórumon kívül minden politikai erő egyre jobban ki akarja terjeszteni a paternalista hálót, nem törődve azzal, hogy ez a háló egyáltalán nem védi, hanem fojtogatja Magyarországot. Ki kell mondanunk: hazánkban ma nem a piac túlhatalma, hanem az állam túlterpeszkedése a probléma. Hazánkat pontosan azért terítette le a válság mélyütése, mert az elmúlt hét-nyolc évben úgy osztogatott az állam, mintha Tokaj szőlővesszein teremne a pénz.

Lendvai Ildikó és Orbán Viktor rosszhiszeműen elhallgatják, hogy kéz a kézben szavazták meg a 100 napos romboló programot. Ahogy azt is elhallgatják, hogy hazánkat ma kettős válság sújtja: a globális válság mellett jelen van az a válság, melyet az avítt kádári struktúrák továbbélése gerjeszt immáron évek óta.

A kádári államfetisizmus - melyben teljes egyetértés mutatkozik a szocialisták és a Fidesz között - az állam atyáskodásának szükségességét vallja. Hívei úgy gondolják, a politika feladata nem az, hogy a polgárokat minél nagyobb számban bevezesse a piacgazdaságba, minél nagyobb teret engedjen a felelős öngondoskodásnak, hanem az, hogy megvédje a polgárokat a piacgazdaságtól, levegye vállukról a szabadság terhét.

Pedig a rendszerváltással pont az állami atyáskodásra mondtunk egységesen nemet: nemet mondtunk a százmilliárdos veszteséget termelő mamutvállalatokra, nemet mondtunk az egyéni kezdeményezéseket, a jó ötleteket megbénító bürokráciára, nemet mondtunk a jövőnk rovására felhalmozott óriási államadósságra, és nemet mondtunk a hamis egyenlőségeszményre hivatkozó, a középosztályt megnyomorító elvonásokra. Mi, konzervatívok nem feledjük a rendszerváltás eszményeit, és nem feledhetjük azt sem, hogy hazánkban elsősorban nem a piacgazdaság kilengései, hanem a 2002-es 100 napos programmal megkezdett felelőtlen állami költekezés volt az, mely a szakadék szélére taszította ezt a nemzetet.

A már középtávon is fenntarthatatlan állami elosztórendszerek, az intézményesített politikai korrupció és az emberek jövedelmének átlagosan 53 százalékát elszipkázó adóprés "jóvoltából" hazánk olyan esélyekkel nézhetett szembe a világválsággal, mint egy legyengült szívbeteg ember az influenzajárvánnyal. De a pártok ma is csak a régi mantrát tudják ismételgetni, ma is csak hitegetnek a jóságos, mindenható állam mindent elsimító kezével.

Pedig már régóta itt volna az ideje annak, hogy megszívleljük Ronald Reagan amerikai elnök bölcsességét: "A jelen válságban nem az állam jelenti a megoldást a problémáinkra, hiszen az állam maga a probléma." Nem is olyan régen, 2005-ben még Navracsics Tibor is elismerte, hogy gyökeres szemléletváltásra van szükség, hiszen a Hetek című hetilapnak úgy nyilatkozott, hogy "A magyar politikai életben is egyre erősebb az a felismerés, hogy az állam sok esetben csak bonyolítja, nem pedig könnyebbé teszi az állampolgárok amúgy is bonyolult életét". Sajnos ezt a józan felismerést Orbán Viktor elcserélte a vulgármarxista állampárti propagandára.

A piacgazdaság spekulánsokkal, más bőrén nyerészkedőkkel való azonosítása talán viccesnek tűnhet, ha a Magyar Kommunista Munkáspárttól halljuk, de szimpla ostobaság, ha az egykori oxfordi diák, Orbán Viktor tollából kell olvasnunk. A szabad piacgazdaság lelkes temetőinek divatja előtt meghajló Orbán dörgedelmei közepette hajlamos megfeledkezni arról, hogy a globális válság nem kizárólag a piac anomáliáinak eredménye. Hiszen a rossz hitelezési struktúrákhoz legalább annyira kellettek az Egyesült Államok kormányzatának és jegybankjának rossz döntései, mint az ezeket kihasználó piaci szereplők felelőtlensége. Észre kéne már vennünk végre, a "csúnya, önző piac" olcsó szidalmazása csak arra jó, hogy megágyazzunk egy új szocializmusnak. Ezt akarjuk?

A hamari ítélkezéssel szemben az MDF úgy látja, korai még temetni a kapitalizmust. Válságok voltak és lesznek is még, de míg ezek a válságok nem a kapitalizmus bukását, hanem a megújulását és megerősödését eredményezik, addig a lélekharangot veszettül kongató ideológusok által támogatott rendszerekkel ma már - Kubát és Észak-Koreát leszámítva - hála Istennek csak a történelemkönyvek lapjain találkozhatunk. A kapitalizmus erős és életképes, és azok az országok lesznek ma erősek és életképesek, ahol valóban komolyan veszik a kapitalizmust. Az MDF komolyan veszi. Mi úgy gondoljuk, hogy Magyarország csak szabad piacgazdaságként lehet erős és sikeres.

És nem azért, mert a kapitalizmus - Orbán Viktor szavaival élve - "dogma", "fétis" vagy "varázslat", hanem azért, mert tudjuk, hogy a szabad vállalkozáson, a kereslet-kínálat kiegyensúlyozó hatásán és a felelős magatartáson alapuló kapitalizmus az, mely a legnagyobb gazdasági szabadságot és a legnagyobb jólétet képes biztosítani az embereknek. A kapitalizmus nem cél, hanem a legjobb eszköz az öngondoskodó, önmagáért és családjáért tenni akaró ember lehetőségeinek megvalósítására. Ezt az eszközt ma a politika a reformok kritikus tömegének megvalósításával adhatja az emberek kezébe.

Magyarország csak akkor lábalhat ki a hét szűk esztendő szegénységéből és reménytelenségéből, ha a politika végre sutba vágja a harmadik meg negyedik meg ötödik utas gazdasági fércműveket, és rá meri bízni magát polgárai kreativitására, vállalkozó szellemére és felelősségére. Csak akkor lehet igazi magyar jövő, ha az emberek a politikától inspiráló, pozitív impulzust kapnak: megoldásokat a lózungok helyett, jövőképet a múlt sérelmei helyett, nyitottságot a bezárkózás helyett.

Amire szükség van, az a szabadság és a rend, a jogok és a kötelezettségek, a bűn és a büntetés, a teljesítményelv és a szolidaritás, a magántulajdon és a nemzeti vagyon egymást erősítő egyensúlya. Valódi, kézzelfogható megoldások kellenek a korrupció, a romló közbiztonság, a méltánytalan közteherviselés, a segélyeken való élősködés valós problémáinak kezelésére.

Egy olyan, a szélsőségek felé zárt, hatékony parlamentáris demokráciát kell nekünk, demokratáknak fenntartanunk, amely példát mutat az embereknek. Amelyben van helye és értelme az összefogásnak és az együttműködésnek.

Mi, konzervatívok és demokraták egy olyan országot akarunk, melyben az emberek értelmét látják annak, hogy maguktól is körülnézzenek, és feltegyék maguknak a kérdést: Mitől lesz jobb és élhetőbb Magyarország?

Mert hazánk kátyúba került, és a globális folyamatokra való mutogatás, a politikai ellenfelek diadalmas vagy éppen önfelmentő hibáztatása nem fog minket kirángatni a sárból. A kádárizmus rossz szelleme által megalapozott válság megoldásához először magával a kádárizmus rossz szellemével kell leszámolnunk. Az államra való erőtlen ráhagyatkozás, a viszály, a pesszimizmus és a cinizmus csak a múltba húz vissza. A kátyúból egy út vezet ki, amelyen nekünk, demokratáknak együtt kell előremennünk: ez az út pedig a szabadság és a rend értékei mentén halad, s józan belátással és a lényegi kérdésekben való összefogással van kikövezve.

Persze mindig van más választás. Folytatódhat tovább az álomvilágok harca, amelynek Magyarország lesz a biztos vesztese. Mélyen hiszem: nem ez fog bekövetkezni.

Dávid Ibolya

aaz MDF elnöke

Forrás:www.mdf.hu