Már a múlt sem a régi. Ez a szellemesnek szánt bölcsesség jutott az eszembe, amikor egyik ismerősöm közölte velem: nagyon el van keseredve, amiért kedvenc zenekarát egy általa nem kedvelt politikai párt rendezvényén látta fellépni.
Valamikor, fiatalabb koromban, mondta az ismerősöm, rajongtam értük. Amikor csak tehettem, minden koncertjükön ott voltam.
Később, felnőtté válva, ez a szerelem szimpátiává csendesült, de ezután is megvettem az összes lemezüket, ma is kívülről fújom minden dalukat, a szövegeket álmomból felébresztve is tudom.
Most valami elromlott, mondta a mára komoly mérnökké avanzsált egykori rajongó. Elárultak engem: ha lenne rá vevő, bizonyisten, eladnám a lemezeiket - úgysem tudnám a régi szívvel hallgatni azokat a dalokat, amelyek egykor sokat jelentettek nekem.
Barátom nincs egyedül. Pedig, tetszik, nem tetszik, a zenészek is emberek, s el kell fogadnunk, hogy nem csak kedvenc futball csapatuk, filmjük, nőideáljuk, de világnézetük is – sőt, adott esetben – kedvenc pártjuk is van. Már akinek. Mert persze nem mindenki vallja be a politikai szimpátiáját. Egyesek nyíltan kiállnak a nézeteik mellett, van, aki odáig is elmegy, hogy a köztársaság kormányának vezetőjét minden koncertjén hazaárulónak nevezi. Mások, okkal, vagy ok nélkül tagadják, hogy bármelyik oldal felé húznának. Ők, mondják, erre tették fel az életüket: szeretik azokat, akiknek játszanak. Mindenhol fellépnek, ahová hívják őket, számukra, mondják, nincs jobb-, vagy baloldali közönség. Megint mások, ne vessük meg ezért őket, nem csak a közönséget, de a pénzt is szeretik. Ebből élnek, ebből tartják el a családjukat - verseny van és konkurencia, minden munkát meg kell becsülni. Tulajdonképpen nekik is el lehet hinni, hogy komolyan gondolják. Csak az egykori rajongók, akik nem képesek a régi átéléssel hallgatni egykori kedvenceiket, veszítettek illúzióikból.
Néhány évvel ezelőtt kisebb fajta kultúrbotrány kerekedett abból, hogy a Szigeten az Illés együttes tagjai a legutolsó (?) fellépésük alkalmából rendezett fogadáson nem voltak hajlandó egy sátorban tartózkodni a kulturális miniszterrel. Amikor Bozóki András megjelent, a zenekar tagjai látványosan elhagyták a helyszínt, egyedül Bródy János maradt a sátorban. Indok is akadt, igaz, mindenki tudta, hogy nem valódi: a zenészek állítólag azért sértődtek meg, mert a minisztérium nem küldött koszorút elhunyt dobosuk, Pásztory Zoltán temetésére. Persze, a valódi ok, nem ez volt. Hanem hogy az említett zenészek egy, a mostani kormányzattal szembenálló politikai párttal szimpatizálnak.
Ami persze, normális körülmények között nem lenne baj. Ellenkezőleg: erről szól a demokrácia. Hogy a világban különböző vélemények, nézetek vannak, és aki másként gondolkodik, mint mi, még nem biztos, hogy gazember. Nálunk azonban, legalábbis ebből a szempontból, nincsenek normális körülmények: árgus szemmel figyeljük, melyik zenész, melyik párt rendezvényén tűnik fel, ki melyik pártvezér mögött pózol az emelvényen. És miközben erre koncentrálunk, már meg sem halljuk az egykoron kedvelt dallamokat.
Föld.S Péter
forrás:www.klubhalo.hu