Sodródás

Mi lett volna, ha 2010 nyarán, a választási győzelmet követően nem egy közeli pénzügyi csődről, görög veszélyről nyilatkoznak, hanem arról, hogy fegyelmezett költségvetési gazdálkodást fognak folytatni. A forint nem gyengült volna, a kockázati feláraink nem ugrottak volna meg legalább 6-8 hónapra, nem emelkedtek volna a kamatok. Mi lett volna, ha nem látványosan összeveszünk az IMF-fel, hanem szép csendesen megegyezünk: Magyarország 2009(!) nyara óta a pénzpiacról finanszírozza adósságszolgálatát, nincs szükségünk újabb IMF-megállapodásra, köszönjük az eddigi segítséget. A Magyarország iránti pénzügyi és üzleti bizalom nem roppant volna meg.

Mi lett volna, ha az új kormány nem a társasági adó csökkentésével kezdi a tevékenységét. A kisvállalkozások számára már régóta 10%-os a társasági adó, így őket ez a lépés nem érintette. A közepes vállalkozások (50-500 millió forint nyereséggel rendelkező cégek) adója csökkent, de ilyen cég nem sok van, ettől a gazdaság nem került lényegesen jobb helyzetbe. Mennyivel jobb lett volna, ha ehelyett egy kis költségvetési kiadási kiigazítás történt volna annak érdekében, hogy az államháztartás hiánya ne haladja meg a GDP 4%-át. Az elcsúszás veszélye kb. 4,5-5% volt, így mintegy 200 milliárd forintot kellett volna megtakarítani. Ha ezzel kezdi a kormány, bizalmat épített volna a pénzügyi piacokon és nem kellett volna a befektetők számára óriási terheket jelentő adókat bevezetni. Teljes mértékben megúszható lett volna a bankadó, ami persze populista politikai szempontból egy jól hangzó lépés. Megadóztatni a gazdag bankárokat népszerű dolog. Igen ám, de látjuk, hogy a bankrendszer azóta még jobban szenved, egyébként is magasak a nemfizető hitelek okozta veszteségei. A magyar bankrendszer idáig több mint 1000 milliárd forintot írt le hitelezési veszteségként, vagy képzett meg céltartalékként. Emiatt a bankrendszer már eleve sokkal drágábban tud csak finanszírozni, mint 3 vagy 4 évvel ezelőtt. Ehhez még a kormányzat hozzátett egy akkora bankadót, ami 5-10-szerese bármelyik olyan európai bankadónak, ahol egyáltalán bevezettek ilyet.  Ez – a tovább növekvő hitelezési veszteségekkel együtt – gúzsba köti a bankrendszert. Minderre nem lett volna szükség.

Mi volt a logikája annak, hogy a kormányzat először átirányította 14 hónapra a magánnyugdíj-pénztári járulékokat a társadalombiztosításba, majd alig néhány héttel később beindította a magánnyugdíj-pénztári rendszer teljes államosítását. (Egyébként súlyosan a jogbiztonságot sértő eszközökkel, hosszú távon nagymértékben megterhelve az állami nyugdíjrendszert, ezáltal rontva minden jövőbeli nyugdíjas kilátásait. De ezekkel most nem foglalkozom.) Ha előre tudta, hogy államosítani fog, akkor minek a járulékátirányítás? Nyilván nem tudta előre! Ezek szerint 2-3 hét alatt döntöttek a magyar nyugdíjrendszer teljes átalakításáról, minden szakmai konzultáció és érdemi meggondolás nélkül! Legalább arra lehetőséget kellett volna adni, hogy a magánnyugdíj-pénztári tagok valóban szabadon döntsenek: vissza akarnak-e lépni az állami rendszerbe. A hihetetlenül primitív kommunikáció nyomán nyilván így is sokan visszaléptek volna.

Azt gondolom, a magánnyugdíj-pénztárak államosítása súlyos károkat okoz hosszú távon a magyar háztartások magatartásában is. Arra ösztönzi őket, hogy ne gondolkodjanak előre, az állam által szabályozott módon semmilyen hosszú távú megtakarítást ne csináljanak. De ha már ez az államosító lépés megtörtént, akkor nyilvánvaló, hogy 2011-ben a magyar költségvetésnek semmi szüksége nincs a bankadóra és az ágazati krízisadókra sem. E nélkül is a magyar államháztartás kitűnő egyensúlyi pozíciót, bőven 3% alatti deficitet, vagy akár kismértékű többletet tud felmutatni. Ja, amikor a krízisadókat eldöntötték, akkor még nem tudták, hogy államosítják a magánnyugdíj-pénztári rendszert?! De ha ezt se tudták, akkor a gazdaságpolitika minden pillanatban éppen azt csinálja, am eszébe jut? Sodródik az eseményekkel? A magánnyugdíj-pénztárak államosítása esetén se 2010-ben, se 2011-ben nem kellett volna bevezetni sem bankadót, sem a három ágazatra (távközlés, energiaszektor, kiskereskedelem) a krízisadót. Ezek a cégek békén beruházhattak volna, fejleszthettek volna, ami jó lenne az egész magyar gazdaságnak. Sőt, más gazdasági szereplőknek sem jutna eszébe az, ami jelenleg komoly félelmet okoz nekik. Az ugyanis, hogy ez a kormányzat lényegében konzultáció nélkül bármilyen területre egyedi adót vet ki, ha éppen úgy látja szükségesnek. Most éppen valószínűleg a gyógyszerpiaci szereplők eddig is létező adóját emeli meg. Miért?

Az új kormány eleinte azt hangoztatta, hogy a legfontosabb gazdaságpolitikai feladat a gazdasági növekedés beindítása. Mi lett volna, ha ennek érdekében gondoskodik az európai uniós források gyors felhasználásáról. Egy éve állnak a folyamatok. Alig-alig van pályázat, gyakorlatilag nincs se döntés, se pénz. A korábban beindított folyamatok lefékeződtek, majd teljesen lefagytak, az újak még éppen csak hogy a kezdeteknél tartanak. Legalább 1-1,5 év kisesés van a folyamatban.

Mi lett volna, ha a kormány úgy csinálja meg a személyi jövedelemadó csökkentést, hogy nemcsak a legmagasabb jövedelműek járnak jól? Mi lett volna, ha megmaradt volna valamilyen magas jövedelemnél egy második kulcs, cserében az alacsony jövedelműeknél nem mérséklődtek volna a nettó keresetek. Akkor talán nem kellett volna értelmetlen vitába bonyolódni arról, kik lesznek többen: a nyertesek vagy a vesztesek. Akkor talán nem kellett volna bérkommandót bevetni, piacgazdaságban teljesen elképesztő módon kényszeríteni a magáncégeket, hogy bért emeljenek akkor is, amikor ehhez nincs megfelelő forrásuk, vagy nincs megfelelő piacuk, vagy egyszerűen a tulajdonos csak nem akar bért emelni, mert az ő szakmájában az nem indokolt. Mi lett volna, ha az állam nem próbálna meg jogszerűtlen és súlyos gazdasági károkat okozó módon beavatkozni az üzleti szféra ügyeibe.

Mi lett volna, ha a kormányzat nem 2011 tavaszán kezd el gondolkodni valódi strukturális átalakítások bevezetéséről, hanem 2010 nyarán. Mi lett volna, ha valóban neki kezdtünk volna az egészségügy, a közoktatás, a felsőoktatás, az önkormányzati rendszer, a szociális transzferek, a nyugdíjrendszer, a közösségi közlekedési rendszer átalakításának. Mi lett volna, ha 2011 tavaszán nemcsak a szociális transzferek durva, azonnali megtakarításokra törekvő, számos ponton megszerzett jogokat súlyosan sértő átalakítása kerül napirendre, hanem ehelyett több hónapnyi előkészítés után egyszerre megkezdődik a szociális transzferek indokolatlanul (vagy finanszírozhatatlanul) adakozó elemeinek leépítése, s egyidejűleg a munkaerőpiac felkészítése ezen (új) munkavállalók befogadására. Ha a kormány most valóban akár néhány százezer embert a korai és rokkantnyugdíjasokból, a munkanélküliekből, a szociálisan támogatott szférából ki akar tolni arra a túlkínálatos munkaerőpiacra, amelyen az alacsony képzettségűek vagy az idősebbek alig tudnak elhelyezkedni, akkor ez akár súlyos szociális konfliktusokhoz is vezethet.

Mi lett volna, ha a kormányzat – éppen hatalmas, a parlamentben kétharmados, de a közvélemény-kutatásokban is jelentős túlsúlya alapján – azt kezdeményezte volna, hogy a független intézmények reális értékelésekkel segítsék jobban a munkáját, s nem lehetetlenítette volna a Költségvetési Tanács, a Számvevőszék és bizonyos mértékig a Magyar Nemzeti Bank tevékenységét. Nem lett volna jobb támaszkodni az érdekegyeztetésre, a különböző vállalkozói és munkavállalói érdekképviseletekre, a velük való érdemi kommunikációra. Nyilván lassította volna a folyamatot, de kiszűrt volna sok elemi hibát. Az Alkotmánybíróság lehetetlen helyzetbe hozása, a médiatörvény, vagy az alkotmányozás módja már az egész világ, de legalábbis az irántunk érdeklődő európaiak számára azt üzente, hogy Magyarország más irányba megy, mint az európai alapértékek.

Egy kicsit jobban élhetnénk, mint ahogy élünk. Valamivel kevesebb családnak lennének megélhetési gondjai. Több kisvállalkozás tudna talpon maradni. Jönne tőke az országba. Növekednének a beruházások. Egyelőre ez csak remény.

Vértes András, a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnöke

A cikk megjelent a Vasárnapi Hírek 2011. május 29.-i számában.