Aknay-kiállítás a Belvárosi Galériában

Aknay János, a mindig megújuló (poszt) modern szentendrei festő

A nyíregyházi születésű Aknay János mint Szentendrére települő fiatal művész, 1971-72 körül, egyszer csak megértett és megérzett valamit a hely szelleméből, amitől a keze alá simultak a fejében és szívében elrendezett dolgok és motívumok. Nevezetesen a jellegzetesen otthonos, de a különösebb művészettörténeti értékkel nem bíró szentendrei házak, tetők, homlokzatok, oromdíszek, kőbabák, lépcsők, kapuk és ablakok, kálváriák és korpuszok, tornyok és templomok, emberek és ikonok, szárnyak és angyalok elemei. Nála az égi mására emlékeztető, bensőségesen átszemélyesített város szakrális áhitat-kulisszái egy új, szubjektív módon tömörített értelmezési képszerkezetben és hangulatban jelentek meg, az itt élő emberek, a művészelődök, és a festészet iránt érdeklődők számára.

1977-től egyre általánosabb fogalmakká és elvontabb vizuális jelekké alakítva ezt a páratlan gazdagságú, melegséget árasztó építészeti környezetet megjelentek nála a keményen kézben tartott, konstruktív-­geometrikus formarendszerekben gondolkodó, tervezőmérnöki precizitást tükröző témák: a kapcsolatok és viszonyok, a születések és kitörések, az arányok és kompozíciók, vagyis a tereket, házakat és ablakokat egyszerre érzékeltető síképítmények, a madártávlatból komponált, kisimított, absztrakt városképrészleti motívumok, s a szigorú hullámvonal vezetésű, közterekre szánt murális tervek és tanulmányok.

Majd a '80-as évek elejétől fogva, bujtatott közkincsként őrzött, archaikus írásjelek kerültek az osztott terű képablak mezőkbe: az individuálisan megújított, festett rovásjelek, s az általuk titkosított történetek, a tagmákba csomagolt asszociálható érzelmek, a megfejtésre felkínált, rejtőzködő üzenetek, a sűrített drámává alakuló családi és közösségi élethelyzetek; kapuk és koporsók, zuhanó és emelkedő szárnyrészletek, ívek és ékek, megfejtésre váró ligatúrák, keresztek és kereszteződések; új szimbólumokká alakuló, élesen kirajzolódó, konstruktív, lírai, szürreális és emblematikus piktogramok. S a jelkiemeléssel egyenértékű módon nőtt meg a két-, három- vagy négyosztatú, sűrűn aprólékos kézjegyhalmozó megmunkáláson alapuló, igényes és változatos háttérfelületek jelentősége. Hovatovább 1986-tól kezdődően a rovás geometrikusan vagy organikusan használt „S" és „Á" betűjéből, valamint egy régebbi szárnymotívum kereszteződéséből megszületik egy új absztrakt angyalmotívum is, amely egészen napjainkig a legváltozatosabb kombinációkban, variációkban és helyzetekben bukkant és bukkan fel festményein és grafikám, de úgy, hogy annak elvont alakja, a '90-es évek második felétől indulva, mind gyakrabban alakul vissza expresszív vagy emblematikus megmunkálású angyalemberré vagy angyalikonná.

Ez a képzelet szárnyán közlekedő, térben is időben igen mozgékony, mindig új és új alakot öltő angyalmotívum valóban úgy röpköd Aknay Jánosnál, mint mesékben a gondolat: világokat hág át, csillagok közt jár-kel, de mindig visszatér alkotó (atyjához), a művészhez, s be-benéz az ajtókon, ablakokon, s fel-felbukkan az újra és újra konstruált szentendrei kulisszák között, és a háztetők, keresztek és kálváriák felett. Lénye néha kettős: síkkonstrukcióba met­szett pozitív vagy negatív absztrakció; félig jel és félig artikuláció, néha gyermek, néha leány, néha androgín álomarc, néha köd, néha konkrét valóság, néha arányló szent, néha sötétlő félelem, néha in memoriam festő vagy barát, néha a múlt és néha a jelen, néha a nap és néha a hold, néha árnyék, néha fény, néha szárnyas felhőként röpködő glóriás amőba-paplan, néha ablakban, kapuban időző gyémánthegyű piramis-ufó, néha őriz, néha véd, néha magányos, néha jó hírt hozó, néha rejtőzködő, néha tojásba vagy kórképbe költöző, és néha ikonná nemesedő... Ám Aknay János öngerjesztő eszköztárában, a hallatlanul gazdag és variábilis motívumkészleten túl, ott találjuk a lecsupaszított, merész komponálási és szerkesztési elveken és ötleteken nyugvó festői leleményt is, valamint a szín-, felület- és ecsetkezelés érzelmileg kimeríthetetlen változatosságát. A képszélekre kifutó, levágott vagy elvágott háttérmotívumai és kivezető, függesztő (!) egyenesei, illetve a határsávokat kijelölő tiszta színmezői vagy színkeretei - a lehetséges lélektani magyarázatokon túl - mind-mind arra utalnak, hogy nála a jel- vagy jelrendszer felmutatásnak kiemelt jelentősége van, s hogy ebben az életműben minden egyes műnek előzménye és következménye volt, van és lesz, bármelyik pontból is kezdjük el a szálak felfejtését. A szentendrei művészettörténetbe ágyazódó művészete tehát egyszerre horizontális és vertikális irányultságú, földi és égi ter­mészetű; nemcsak magyarországi, de nemzetközi mércével mérve is igen egyéni és igen nagyszabású teljesítmény. (Novotny Tihamér)

A megnyitó időpontja: 2006. július 10., 17 óra. Köszöntőt mond: Turi Gábor alpolgármester. A kiállítást megnyitja: Novotny Tihamér művészeti író, közreműködik: Szelecsényi Norbert zongoraművész.

A tárlat augusztus 11-ig tekinthető meg hétköznapokon 11-től 18 óráig, szombaton 10-től 14 óráig.