A szociális demagógia és a jobboldali bűnbak-képzés meghozta a maga eredményeit. Példátlan módon sor került antifasiszta, szovjet háborús emlékművek ledöntésére és sírok kihantolására, valamint a tavaly őszi magyarországi jobboldali-szélsőjobboldali politikai hisztéria elvezetett Kádár János és felesége sírjának meggyalázásához, amely az európai fasizmus legijesztőbb tetteire emlékeztet.
A világjelenségként mutatkozó jobboldali-szélsőjobboldali politikai radikalizmus megkülönböztető sajátossága Magyarországon a „nemzeti-nemzetieskedő historizmus”, amely a történelmi félmúlt átírásával, meghamisításával érzelmi alapokon igyekszik a jobboldali vagy szélsőjobb indíttatású törekvések érdekében befolyásolni és formálni a köztudatot, s az éppen aktuálisnak gondolt különféle radikális követelésekhez keresni a történelmi magyarázatokat. Ennek érdekében próbálnak hivatkozási alapot teremteni a magukat konzervatív jobboldalhoz soroló, ám jelentős mértékben a politikai szélsőjobbra támaszkodó politikai erők a történelmi múlt bizonyos eseményeinek egyoldalú interpretálásával, nem egyszer szándékos torzításával, hamis aktualizálásával, esetleg tendenciózus elhallgatásával.
A radikális szélsőjobb és a velük szövetkező jobboldali politikai csoportosulások történelemszemléletének egyik alaptétele a Horthy-rendszer jellegének megítélése, amely a konzervatív tekintélyuralmi rendszert, „a hárommillió koldus országát” konzervatív „demokráciaként” mutatja be, tagadva a rendszer fehér terrorista előzményeit, sőt még háborús bűneit is.
E rendszer egy tragikusan elhibázott külpolitika eredményeként indokolatlanul – hadüzenet nélkül – megtámadta a Szovjetuniót, ami a fasiszta Németország oldalán vállalt háború következtében mintegy egymillió magyar állampolgár halálához vezetett. A „három millió koldus országát” kiszolgáltatták a náci Németország kényének-kedvének, a szociálpolitika úgyszólván kimerült a náci jellegű zsidó törvények meghozatalában.
A jobboldali-szélsőjobboldali propagandisták általában elhallgatják a horthysta rezsim asszisztálásával végrehajtott holocaust tényeit, és a második világháború okozta mérhetetlen szenvedéseket és óriási emberáldozatokat, a nyilaskereszttel meggyalázott Árpád-sávos zászlók alatt történt Szálasi-féle fasiszta hatalomátvételt, illetve annak rémtetteit, a rezsim eszement országlását.
Az Árpád-sávos zászlók alatt randalírozó neofasiszta politikai erők is tudatában vannak annak, hogy a jobb sorsra érdemes történelmi jelkép akarva-akaratlanul is, óhatatlanul a magyar történelem legsötétebb korszakának, mindenekelőtt a fasiszta nyilaskeresztes mozgalomnak a szimbólumává vált Magyarországon és Európa-szerte egyaránt. Egyetlen megoldás tehát, amely megfelel a Magyar Köztársaság Alkotmányának, hogy a zászlót visszahelyezzék oda, ahova való, történelmi relikviáink közé.
Ugyancsak gyakori tárgya a történelmi közbeszédnek, akár csak a radikális jobboldali érvrendszernek a Szovjetunióhoz, illetve Oroszországhoz fűződő viszony hamis minősítése, a felszabadulás és/vagy megszállás fogalompár önkényes és egyoldalú értelmezése. Sajnálatos módon történészek is részt vesznek ama mítosz „kidolgozásában” és terjesztésében, amely szerint Magyarország II. világháborús szerepvállalása részben igazolható, mondván, a „kommunizmus és fasizmus azonos”. Ezzel meghamisítják a Szovjetunió, és általában a Szövetséges Hatalmak antifasiszta, felszabadító háborújának jellegét is.
Tényszerű történészi megközelítésben aligha vitatható tény, hogy a megszálló német fasiszta és a vele szövetséges horthysta, majd nyilas haderő kiűzése Magyarországról, szovjet részről antifasiszta jellegű felszabadító küzdelem volt, amelyet így is élt meg a magyar lakosság nagy többsége, különösen az ostrom alól felszabadult Budapest pincékbe és óvóhelyekbe kényszerült és a háborútól meggyötört népessége. Tény, hogy a felszabadítás fokozatosan megszállássá vált, amelyre az antifasiszta koalícióhoz tartozó Szovjetunió részéről ugyancsak a történelmi körülmények fényében részben magyarázatul szolgál az, hogy a háború kirobbanását eredményező agressziót éppen Magyarország követte el, amikor különösebb indok és hadüzenet nélkül 1941 nyarán megtámadta a Szovjetuniót, s a magyar haderő egészen a Don folyóig nyomult előre, majd később is a teljes összeomlásig folytatta a harcot a Vörös Hadsereg ellen.
Tény viszont az is, hogy az ország felszabadítását megszállás, majd a kommunista politikai hatalomátvétel és diktatúra, illetőleg az antifasiszta koalíción belüli erőviszonyok és szándékok változásainak a függvényében tartós megszállás követte.
A megszállás és a Magyarországra erőltetett egypárti hatalmi mechanizmus és gyakorlat, az 1956-os népfelkelés vérbefojtása és sok minden, ami a későbbiekben következett, a társadalom jelentős csoportjai számára bőségesen adott okot a szovjet és kommunistaellenességre, ám az 1989/90-es közép- és kelet-európai rendszerváltó folyamat után újfent felizzó oroszellenesség jelen körülmények közepette ma már több mint anakronizmus. Az olyan szélsőséges megnyilvánulások racionális érvekkel pedig végképp megmagyarázhatatlanok, mint a Szabadság-téri szovjet hősi halottak emlékműve elleni verbális, illetve tettleges barbár támadás. Nemcsak azért, mert államközi szerződés rögzíti fennmaradását, mint ahogy a magyar honvédek Don-menti temetőjének karbantartását és védelmét is példás körülmények között az orosz állam garantálja, hanem mert – a jóízlésen és az íratlan erkölcsi szabályok betartásán túl – számos pozitív nemzetközi példa (Bécs, Berlin) bizonyság arra, hogy az ilyen emlékművek inkább erősítik, mintsem gyengítik az érintett népek és nemzetek közötti békés és barátságos együttműködést.
A történelmi múlttal kapcsolatos további szélsőséges megnyilvánulások forrása ma is a Magyarország számára valóban tragikus következményekkel járó trianoni békekötés „utóélete”, a Trianonnal kapcsolatos szélsőséges értelmezések, „aktualizált” politikai magyarázatok. Nyilvánvaló, hogy a Trianoni békekötés által előidézett minden súlyos és nehezen feldolgozható következmény ellenére ma már bármifajta revízió teljes mértékben kizárható, hiszen a kialakult helyzetet rögzítő nemzetközi szerződések (a 1920. évi Trianoni békeszerződés és az 1947. évi Párizsi békeszerződés) által szentesített helyzet felülvizsgálatára nincs semmi lehetőség, de szükség sem. Az európai integrációs folyamatok eredményeképpen az egységesülő, határok nélküli Európában e tekintetben olyan új kedvező helyzet jött, illetve a schengeni határőrizeti rend végleges bevezetésével jöhet létre, amely az államhatárok szerepének eliminálásával hamarosan gyökeres változásokat eredményeznek a határon átnyúló együttműködésekben, nem utolsó sorban a magyar–magyar kapcsolatokban.
Lehetővé vált a Trianon által egykor szétszabdalt infrastrukturális hálózati rendszerek, természeti tájak, gazdasági-társadalmi kapcsolatok újraépítése, egykor összetartozó, majd széttöredezett Kárpát-medencei térszerkezeti egységek és régiók „újraegyesítése”.
Ezeknek a határ menti regionális kapcsolatoknak az újjáépítése ma már Magyarországnak sokkal inkább eminens és gyakorlati haszonnal kecsegtető nemzeti érdeke, mint a Trianonhoz fűződő történelmi óhajok és indokolatlan vágyakon alapuló nosztalgiák és illúziók ébrentartása, amelyek legfeljebb csak az etnikai viszály felszítására alkalmasak a szomszédsági kapcsolatokban. Az egységesülő Európában az ilyen típusú revizionista gondolatoknak már semmifajta helye, létjogosultsága nincs.
A történelmi tények ismerete és tisztelete megköveteli, hogy a nemzeti múlt ne szolgálhasson hivatkozási alapul napi politikai csatározások jogosságának indoklásához, legkevésbé a szélsőséges jobboldali radikalizmus szándékainak igazolásához. Ennek szem előtt tartása ma is kiemelt nemzeti érdek, még ha a jelenlegi helyzettel szemben az igazi veszéllyel csak akkor kell számolni, amikor a hamis történelmi érvrendszer és hivatkozás a szélsőjobb erősödésével a középosztály tagjait is rabul ejti. Az igazi bajok csak ekkor kezdődnek. A történelemhamisítás célja mindig meghatározott politikai érdekek igazolása.
De ne várjuk e problémák megoldását „felülről”, a helyes és becsületes válaszok megtalálása és képviselete saját személyes felelősségünk is, a humanizmus valódi próbaköve.
A Baloldali Tömörülés Platform ügyvivői testülete
Kiadó: MSZP
OS