Eddig azt gondoltam, és nem bírt meggyőzni senki az ellenkezőjéről, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége olyan párt, amelynek minden körülmények között simán van sansza átlépni az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Nem az ujjamból szoptam ezt, erre tanított a történelem. Soha nem számított, mi az állás ciklusok közben, milyen mélyre süllyed a magyarliberalizmus népszerűsége. Amikor eljött a pillanat, és négyévente az urnákhoz kellett járulni, a fővárosi-nagyvárosi értelmiség felvette pulóverét, elővette válltáskáját, ellenőrizte, fog-e a golyóstoll, ment-menetelt az urnák felé.
Hiába nézett ki úgy 1998 – na jó, csak 2002 – óta, hogy az SZDSZ mint felesleges elem távozik a közéletből, az öntudatosok gondoskodtak róla, hogy másképp legyen. Nem tudom pontosan, hogy miért.
Hiszen ezt a méreteit és bázisát tekintve aprócska pártot 1994 óta nem sok nüansz különböztette meg a nála jóval nagyobb másik baloldali formációtól, amelynek partneréül szegődött a demokratikus kártya kijátszása óta. Hasonló dolgokat mondtak. Ugyanolyan petíciókat írtak alá hetente. Egy irányba nyomták a gombokat a parlamentben.
Hajlamos vagyok azt hinni, több százezer szavazatot kaptak csupán azért, mert a demokratikus ellenzék emlőin szemüveget növesztett állampolgár mégsem húzza be az ikszet a pártbizottság lajtorjáján felkapaszkodott kommunisták neve mellé.
Legalábbis amíg nem muszáj. Az első fordulóban nem. Az első forduló elvi. A második más. Ott már szabad mérlegelni. De amíg eszméről van szó, addig a tisztességben megőszült szakállú szociológus, a demokráciaexport-rajongó könyvtáros vagy a hayekista biciklis futár simán gondolhatja, hogy egy Pető Iván jobb, mint egy Steiner Pál.
Így lett meg az a szerencsétlen öt százalék, mindig, amikor kellett. Akkor is, ha a közvélemény-kutatók nem jósoltak többet három és félnél.
De tavaly márciusban megérkezett János. Aki előbb Ferenc államférfi ajándékaként szabad demokrata miniszter lett. Máris látszott, ha valaki, János lesz az ember, aki megreformálja a magyar liberalizmust. Fiatal volt, ambiciózus, tehetségtelen. Ezt tárcavezérként hamar bebizonyította, sokat beszélt, keveset tett, de megtanulta mondatonként háromszor használni a liberális kifejezést. Csakhogy később – máig sem tudjuk, mi okból – felbosszantotta Ferencet, ezért hirtelen távoznia kellett kormányzati pozíciójából.
Hogy végre teljes erejéből pártja felemelkedésén munkálkodjék. Amelynek egy évvel azelőtt tagja sem volt. Előbb alig bírta legyőzni az elnökválasztáson Gábort, az örök vesztest, de másodjára összejött neki.
Ez egy hét híján egy évvel ezelőtt történt. Azóta viszonylag keveset hallunk János programjáról.
Jószerével annyit tudunk, hogy János van. Létezik. Egyik oldaláról a másikra fordul, él. Jön, megy, tesz, vesz, néha nyilatkozik.
Ezenkívül van Horváth Ágnes egészségügyi miniszter, akinek elmozdítását szorgalmazni nem más, mint árulás.
Aztán van Horn Gábor koalíciós államtitkár, aki szerint Ferencnek azt üzenték a választók, hogy menjen a picsába. Mit üzentek Jánosnak vajon?
És van Magyar Bálint, aki egyszer még oktatási miniszter lesz.
Milyen párt ez? Magyar Bálint miniszterjelöltségén túl mi köze van húsz évvel ezelőtti önmagához?
És vannak, voltak a csalások. A tavalyi méredzkedés idején.
Voltaképp mindegy, kinek az érdekében csaltak a Borsod-Abaúj-Zemplén vagy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiek. Vagy bárki, akikről esetleg később derül ki, hogy szintén.
Csaltak, és kész. Csalni csúf dolog. Csalni a kisgazdák sem szoktak – mondjuk, nem is kellett nekik, a tekintély, az tekintély.
az is lehet, hogy akik felálltak, leülnek Ennek a felhajtásnak két aspektusa érdekes igazán. Az egyik, hogy néhány tucat liberális nagy öreg – köztük a régi elnök, az ember, aki többször egyensúlyba hozta szétzuhantságából a pártot – úgy gondolja, mindegy, milyen körülmények között tették székébe az elnököt, jobb elfelejteni, ami történt, legitimációs problémák a sztoriból nem következnek, helyes folytatni mindent rezzenéstelenül.
A másik, hogy a fodoristák tényleg bedühödtek. Máskor is vágtak már szomorú képet, lételemük a bánat, de most mérgesek valóban. Végül is: olyan sokan ábrándoznak egy új liberális pártról. Nem kérdés: egy ilyen alakulatnak akár ezer híve is lehetne. Vagy kétezer. Mit kétezer, háromezer. A határ a csillagos ég. A hósipkás csúcs.
Nem biztos, hogy ennek az egésznek következményei lesznek. Az is lehet, hogy akik felálltak, leülnek. Az is, hogy mégis lesz tisztességes tisztújítás. És az is, hogy nem jön az elkisgazdásodás.
Mert megnyugszanak a kedélyek, aztán az a két-háromszázezer válltáskás szűk két év múlva betétet cserél a golyóstollában.
De ahogy tel-múl az idő, jön napra a nap, csökken a sansz. Meggyőződéseim megbillentek: ami a fix öt százalékot illeti, meg lehet engem győzni. Arról, hogy az milyen rettenetesen sok.
Jaj, szegény János.
De′jszen nem is fognak hiányozni.
Gazda Albert