Áder János köszöntő beszéde a nemzeti ünnepen

Tisztelt Honfitársaim!

A tavalyi után az idei március 15-e is olyan nap, amit nem tudunk az elmúlt évek hagyományai szerint ünnepelni. Úgy, ahogy megszoktuk, úgy, ahogy szeretnénk.

Sokakban fogalmazódhat meg a kérdés, hogy lehet-e, van-e mit ünnepelnünk ma egyáltalán? Segít-e rajtunk most egy 173 évvel ezelőtti történet? Nincs más, fontosabb teendőnk?

1848 tavaszán Arany János, aki tudta, hogy egyetlen nap még nem tesz csodát, hasonló kérdéseket tett fel: „…hátha szomszédod háza égne, hátha távolabb a helységben tűz ütne ki, oltanád-e azt és miért? Oltanám, először felebaráti kötelességből; másodszor azért, hogy a tűz tovább ne terjedjen, s valahogy az én házam is meg ne gyúljon. És így, ha a magad házát meg akarod menteni, a másik házát is ótalmaznod kell (…) Hazád nemcsak a magad kis tűzhelye, hazád az egész falu: amit annak jobbvoltáért cselekszel, azt magadért teszed; midőn azt véded, magadat, kedveseidet ótalmazod.”

Arany János tudta: a modern magyar történelem legnagyobb vállalkozása, a polgári átalakulás csak akkor sikerülhet, ha minél többen a magukénak érzik. Ha a változás kiteljesedik. És a pesti kávéházakból, a Múzeumkertből, az országgyűlési szónoklatoktól, az új törvények betűjétől elér az emberek szívéig. Ha a szabadságnak színe, formája, értéke és értelme lesz.

A falusi tanító óráin, a magyar színház színpadán, a fejlődő birtokon, a gyarapodó nemzetben, a honvéd bátorságában, a hívők imádságában, a mindennapi kenyérben. Ha a szabadság nem csupán egy zászlókra hímezhető szó lesz, hanem felemelő, a munkának értelmet adó, mindennapi tapasztalat. Ha az emberek a földeken, a műhelyben, az iskolában, a piacon, egy városi szalonban és a falu főterén is hisznek benne, szívből akarják. És ha veszélybe kerül, készek áldozatot hozni érte.

Arany János mindezt tudta. És oly magától értetődően, olyan józanul kérdezte: oltanád-e a szomszéd házát, ha tűz ütne ki?

Tisztelt Honfitársaim!

A szomszéd égő házánál nincs erősebb kép, amely megmutatná, hogy a veszélyben mennyire egymásra vagyunk utalva. Hogy mennyire függ a magunk biztonsága a többiekétől. Hogy egyedül nem lehet vészhelyzetet kezelni.

Forradalmak és szabadságharcok önmagukban még kevesek lehetnek ehhez a felismeréshez. Mert a forradalom lehet távoli, a háborúra pedig mondhatják: az a katonák dolga.

A küzdelem akkor válik személyessé, ha a baj már a mi ajtónkon kopogtat. Amikor a kapuból kinézve tűztől vöröslik az ég alja. Amikor az emberek érzik, hogy amit a többiekért cselekszenek, azt magukért is teszik.

Március 15-e van. Jókai Mór szerint 173 éve a magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődött, amit – az azóta eltelt lassan két évszázad alatt – sokszor kellett védenünk, nem egyszer visszaszereznünk, óvnunk. Idegen hatalmakkal, ellenünk támadókkal, gyilkos eszmékkel, ma pedig egy láthatatlan vírussal szemben.

„Oltanád-e?” – kérdezi tőlünk Arany János 173 év távolából. „Oltanám” – szól a természetes, emberi válasz.

De van-e ugyanilyen biztos válaszunk mai nehézségeinkre? Szembeszállunk-e a közös ellenséggel? Képesek vagyunk-e az eddiginél is jobban összefogni egy, az életünket és szabadságunkat fenyegető erővel szemben, amely fájdalmat és halált hoz közénk? Vállaljuk-e a védekezésből a felelősség ránk eső részét? Tudunk-e cselekedni hazánkért, családunkért, közösségeinkért, szomszédunkért, mindannyiunk szabadságáért? Eloltjuk-e a járvány tüzét azzal az egyszerű döntéssel, hogy beoltatjuk magunkat? Megteszünk-e mindent szabadságunkért? Vagy maradunk áldozatok, és tehetetlenül várjuk, hogy valami csoda történjen velünk?

Tisztelt Honfitársaim!

Március idusán legyen mindannyiunk számára méltó üzenet Arany János gondolata: „…küzdenünk kell. De (…) nem szebb dolog-e a magunk ügye mellett dicsőségesen küzdeni, mint megadni magunkat az ellenségnek (…)?”

Forrás:

keh.hu