Jegyzet

Talán azért figyeltem föl a rövid tudósításra, mert a kisgyerekkoromat Kalocsán töltöttem. Laktam is a Duna-menti kisvárosban, meg a nyaraimat is nagyanyám Rokkant-telepi kertjében játszottam végig. A Népszabadság számolt be arról, hogy a helybéli rendőrkapitány belterületen a megengedett ötven helyett egy híján száz kilométeres sebességgel robogott a szolgálati kocsijával.

Mindennek a néger az oka. Ha ő nem olyan, amilyen, akkor most minden másképpen van. Edouard Njodo, az FTC kameruni idegenlégiósa azonban nem úgy viselkedett a Tuzsér elleni visszavágó után, ahogyan azt a Fradi szurkolói elvárták tőle.

Pedig tudhatná, hogy mi a néger dolga: ha huhognak a nézőtéren, süketnek tetteti magát, ha banánnal dobálják, elhajol.

 Miközben kis hazánkban azon siránkoznak a gazdasági szakértők, hogy terjed a feketegazdaság és sok százezer dolgozó nem fizet járulékot, újabb elmés adócsavart találtak a nyugdíjas korukban vállalkozni kényszerülők boldogítására. Idemásolom az APEH közleményéből.

Mostanában minden Kuncze nevétől hangos, mindenki kunczézik ezerrel. Kunczéznak nappal, kunczéznak éjjel, kunczéznak minden hullámhosszon.

Hogy jöjjön vissza, mentse a hont, és persze mindenekelőtt a Szabaddemokraták Országos Szövetségét. Jöjjön vissza, hogy hasson, alkosson, gyarapítson, mert akkor a haza fényre lesz majd derülve! ( De az SZDSZ mindenképp!)

Tulajdonképpen egészen jól elvagyunk így magunkkal, a koszt is ehető, és az ápolók sem annyira durvák. A többi országok persze jókat röhögnek rajtunk, hamarosan mi leszünk az osztály bohócai, bár úgy hírlik, a tanárok általában nem szeretik azokat, akik zavarják az órát.

Most az Albert házaspár néven elhíresült ostobaság kell miatt kell majd megint szégyenkeznünk, Gaskó úrral súlyosbítva.

Isten malmai, ha lassan is, de őrölnek. Hogy milyen az így készült liszt, azt még nem tudni, erre is van egy ismert dakota közmondás: lassú munkához idő kell, szoktuk mondani mi, magyarul beszélő dakoták. A legfőbb médiahatóság, amelyet szép magyar kifejezéssel ORTT-nek szoktak rövidíteni, nemrégiben döntésre jutott a Fábry-show ügyében. Sokáig tartott, míg megszületett a döntés, talán, mert nem volt könnyű megszerezni az ominózus műsor felvételét.

Napok óta egy videó tartja lázban az országot, mellőzném most a részleteket, mindenki tudja, mi van rajta: egy budapesti középiskola diákja veri a fizikatanárát. Nem nagyon, kicsit. Nem a fizikai erőszak dominál a felvételen, inkább a megalázás megy ezerrel. A tizenhat éves fiatalember előbb belerúg a pedagógusba, majd a teremben lévő csaptelepet kirángatja a helyéről, és ezzel fenyegeti a tanárt.

Magyarországon megszűnt a jogállam, állította egy szakmabeli, aki nemrégiben betelefonált az egyik kereskedelmi rádió beszélgetős műsorába. Néhány nappal ezelőtt mondta ezt a kiváló rádiós szerkesztő, egy nappal a Magyar Gárda perének első fordulója után.

Nincs ma jogállam, mondta a Klubrádióban Zelki János, ha a Fővárosi Bíróság elnökhelyettese a gyalázatosan szemérmetlen nyilatkozata után akár öt percig is a helyén maradhatott.

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik a rendszerváltozás után születtek. Akiket nem terhelnek a múlt bűnei, akiknek soha életükben nem kellett egyetlen kompromisszumot sem megkötniük.Tisztakezűek és ártatlanok ők, mint a ma született bárányok.

Félreértések elkerülése végett: nem a fiatalokra gondolok. Hanem azokra az ötvenesekre, hatvanasokra, akiknek meglehetősen szelektív az emlékezetük. Akik a rendszerváltozás óta úgy emlékeznek korábbi énjükre, hogy ők már akkor is…

Nyakunkon a március 15-i cirkusz. Idén hétvégére esik, szombatra, a fenébe, még ez is! Nem lehet elhúzni négy napra, mint jobb években.

De hol vannak mifelénk jobb évek? Idén egyedül az volt a frankó, hogy eltöröltük őket a Föld színéről.

Szabadság, egyenlőség, testvériség, mondták a franciák.

Vizitdíj, kórházi napidíj, tandíj, mondtuk mi.

A szociális igazságosság megteremtése és a professzionálisan szolgáltató felsőoktatási intézménymenedzsment érdekében tartom lassan két évtizede szükségesnek a tandíj bevezetését. Többünk, akik a hallgatói önkormányzati mozgalom alapítói voltunk, kezdettől fogva ezt a meggyőződést vallottuk - persze, akkor még nem tudtuk, milyen ország milyen felsőoktatása teszi lehetetlenné, hogy a tandíj értelmesen és normálisan bevezethető legyen.

Nem tudom, hány éves lehetett Orbán Viktor, mikor egyetemre járt. Mi ′68-asok diákkorunkban - nagykorúak voltunk.

Engedély nélkül jártunk házibuliba, moziba, az Ifjúsági Parkba. Már az érettségi bankett éjszakáján hazafelé menet együtt terveztük felnőtt életünket. Jártuk a Duna összes hídjait oda-vissza, és néztük a várost, amelyet immár nekünk kell meghódítanunk.

Mondjunk nemet az igenekre!

Vagy igent a nemekre!

Vagy ne mondjunk semmit. Csináljuk azt, amit szeretnénk. Szabad országban mindenki azt csinál, amit szabad – emlékszünk még az átkosban terjedő vicces politikai szövegre.

„Én nem tudom, hogy már mi kéne, hogy ezek megbukjanak, elképzelem, hogy Lendvai Ildikót dugja egy csődör szamár a kombinó villamosán. De képzeljék el. Elnézést. Lendvai Ildikótól elnézést kérünk, mint nőtől. Ez csak egy költői kép. Elképzeljük. És mi lenne a válasz? De megy a kombínó.”

 A Fábry-show január 16-i adásából kimaradt, ám a felvételen közönség előtt elhangzott részlet

A mi köztársasági elnökünk aggódik amiatt, hogy jól működik-e majd az új egészségbiztosítási törvény életbe lépése után az egészségügy, ezért március 9-én elmegy szavazni. Mindezt nem szűk baráti körben, még csak nem is egy kellemes családi ebédet követő familiáris ejtőzésen jelentette be az őt figyelmesen és illő áhítattal hallgató hallgatóságnak, hanem egy kereskedelmi rádió mikrofonja előtt mondta.

Tetőfokára hágott a demokrácia, tobzódik a szabadság, de nem ez a baj, hanem az, hogy már nem nagyon érdemes normálisnak lenni.

Vagy, ha érdemes, akkor nem lehet.

Laci és Gyuri kiváltották a vadászati engedélyt, és most kart karba öltve indulnak razziázni. Már azt is nehéz volt ép ésszel felfogni, amikor a bíróság negyvenezer forintra büntette a Toroczkai névre hallgató- amúgy Tóthként anyakönyvezett - bajkeverőt, aki vagy másfél évvel ezelőtt, egy szeptemberi estén a TV székháza felé vezényelte az ő népét.

Jó fél éven keresztül egy 12 éves romániai cigánygyerek tartotta rettegésben a magyar fővárost. A Krisztián nevű, 120 centiméter magasra nőtt bűnelkövető elsősorban a Blaha Lujza tér környékén garázdálkodott, ott fosztogatta a hajléktalanokat, és az aluljáró boltosait. Időnként az arra járók közül is szedett áldozatokat, egy, az interneten keringő videón ő maga dicsekedett azzal, hogy akár néhány perc alatt képes százezer forintot megszerezni.

Ha lenne egy újságíró iskolám, vagy taníthatnék valamelyik ilyen jellegű intézményben, rögtön az első órán elmondanám a tanulóknak, hogy bármennyire hihetetlen, mint minden szakmának, ennek is van néhány alapvetése. Azt, hogy az alany egyezzen az állítmánnyal, talán nélkülem is sejtenék a hallgatók, de nyilván vannak dolgok, amelyeket el kellene nekik mondanom.

Olvastam a Colliers International legújabb elemzését Magyarországról. Meg persze az írekről, akik vagy két és fél évtizeddel ezelőtt körülbelül olyan helyzetben voltak, mint Magyarország ma. Vagy ha lehet, még „olyanabban”: növekvő munkanélküliséggel, kellemetlen államháztartási hiánnyal, magas inflációval.

Ilyenkor új év környékén sokan éreznek késztetést arra, hogy mindenféke jópofa újévi üzenetekkel bombázzák ismerőseiket. Én is kaptam vagy több tucat elektronikus levelet, sokfélék voltak, mint ahogyan mi sem vagyunk egyformák.

Volt olyan közöttük, amelyik elgondolkodtatni akart, egy másik típus inkább szórakoztatni, de akadt közöttük a szó szoros értelmében vett formás jókívánság is.